2019. szeptember 23-n Greta Thunberg beszédet mondott az ENSz Klímaakció csúcstalálkozóján New York-ban egy több mint ötven százalékos karbonemisszió-csökkentést követelve a következő tíz év során.

Nem világos, hogy szavait kinek címezte, bár aznap nyújtott be panaszt az ENSz-hez öt ország – nevezetesen Argentína, Brazília, Franciaország, Németország és Törökország – ellen azzal az elvárással, hogy gyorsabban és nagyobb mértékben csökkentsék üvegházhatású gázkibocsátásukat. A panaszban, amit jogilag egy 1989-es megállapodásra, a Gyerekjogi Konvencióra való hivatkozással alapoz meg, Thunberg azt állítja, hogy a gyerekek jogai sérülnek a nevezett országokban a túl magas szén-dioxidkibocsátás miatt.

Thunberget mintha nem érdekelné, hogy mindeközben a szegény és fejlődő országokban a karbonemisszió sokkal inkább egy utolsó szalmaszál a gyerekek számára, semmint fenyegetés volna.

Gazdag országok és szegények

Egy dolog bírálni Franciaországot és Németországot károsanyag-kibocsátásukért. Ezek viszonylag gazdag országok, ahol csak nagyon kevés háztartás nyomorog harmadik világbeli mélyszegénységben, akik számára a legtöbb fogyasztási jószág megfizethetetlenné válna, ha kormányaik szennyezőanyag-kibocsátási kötelezettségekkel és szabályozásokkal terhelnék meg az energiatermelést. Ennek ellenére még a gazdag világban is számtalan háztartást ítélne súlyos életszínvonal- és életminőségbeli áldozatok meghozatalára egy olyan drasztikus szennyezéscsökkentés, amit Thunberg követel.

Ezt az árat a kislány az első világbeli szegényekkel fizettetné meg.

Olyan országok említése azonban, amilyenek Brazília vagy Törökország, bizarr és szadisztikus – már ha Greta tisztában van egyáltalán azzal, hogy milyen állapotok uralkodnak ezeken a helyeken.

Noha Brazília és Törökország egyes területein valóban vannak olyan helységek, amelyek első világbeli életkörülményeket biztosítanak lakóiknak és lakosságuk akár még nagy is, mindkét ország népessége zömére azonban az olyan fokú szegénység a jellemző, amit európai gyerekek aligha képesek még egyáltalán elképzelni is.

Fosszilis tüzelőanyagokkal a szegénység ellen

Az iparosodásnak és a gazdasági globalizációnak hála az országok képesek kimászni a gödörből, és meg is teszik azt.

Az utóbbi pár évtizedben olyan országok, mint Törökország, Malajzia, Brazília, Thaiföld és Mexikó – egykor mind koldusszegény, harmadik világbeli helyek – ma már közepes jövedelműekké fejlődtek. Nemkülönben elég valószínű, hogy ezekben az országokban a ránk következő évtizedekben a népesség eléri azt az életszínvonalat is, amit ma első világbelinek tekintünk.

Legalábbis ez várható, ha olyanok, mint Thunberg, nem állják útjukat.

A kihívás abban a tényben rejlik, hogy a közepes jövedelmű vagy szegény országokban a gazdasági növekedést az alacsony energiaárak, ezeket pedig túlnyomórészt a fosszilis energiahordozók teszik lehetővé.

Ahhoz, hogy egy ország gazdagodjon, arra van szükség, hogy értéket állítson elő. Alacsony és közepes jövedelemszinten ez általában olyan feldolgozóipari késztermékek gyártását jelenti, mint a járművek, a számítógépek vagy más gépek. Ez például a helyzet Mexikóban, Malajziában és Törökországban is.

Az ilyen országokban tehát az egyetlen gazdaságos megoldás az értékteremtésre a fosszilis tüzelőanyagok használata.

Nem véletlen hát az az egybeesés, hogy a karbonemisszió és a gazdaság növekedése kéz a kézben járnak. Láthatjuk ezt Malajzia esetében:

Törökországéban:

és Brazíliáéban is:

Ezt a szoros összefüggést a két tényező között már nem látjuk a fejlett országokban. Ennek az az oka, hogy a legtöbb első világbeli és posztszovjet ország jelentősen támaszkodik nukleáris energiára, és a legtöbb magas jövedelmű ország földgázra váltott, és nagymértékben hagyott fel a széntüzeléssel.

A fosszilis tüzelőanyagoktól fűtött iparosodásnak köszönhető, hogy az utóbbi harminc évben hatalmas javulás állt be a mélyszegénység és más gazdasági fejletlenségről árulkodó tünetek terén a világban.

Például, a Világbank adatai szerint a mélyszegénység 35%-ról 11%-ra csökkent 1990 és 2013 között. Aztán azt találjuk, hogy a tiszta ivóvízhez való hozzáférés is javult, az írástudatlanság csökkent, és a születéskor várható élettartam is nőtt, kiváltképpen azokban a legalacsonyabb jövedelmű országokban, ahol a leggyorsabb ütemű volt az iparosodás. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az emberek általános egészségi állapota is folyamatosan javul.

Ahogy az üvegházhatású-gázkibocsátás együtt jár a gazdasági növekedéssel, a gyermekhalandóság ezzel ellentétes tendenciát mutat: a CO2 kibocsátás növekedésével párhuzamosan csökken.

Ezt láthatjuk a fejlődő világban mindenhol, például Indiában:

és Kínában is:

Az iparosodás természetesen nem az egyetlen faktor a gyermekhalandóság csökkenésében, de egészen biztosan meghatározó tényező. Az iparosodás teszi lehetővé olyan korszerű egészségügyi intézmények létét, mint a légkondicionált kórházak, és szintén az iparosodás biztosítja a tiszta vízhez és higiénéhez való hozzáférés feltételeit is.

Thunberg sajnos figyelmen kívül hagyja mindezt, és gúnyt űz a gazdasági növekedés eszméjéből egyszerűen „tündérmesének” nevezve azt. A fejlődő világ népeinek viszont a pénz és a gazdasági növekedés – az a két dolog, amit Thunberg láthatóan megvetendőnek tekint – a hosszabb és a jobb életet jelenti. Más szavakkal a gazdasági fejlődés boldogsággal ajándékozza meg az átlagembereket, ahogy azt Ludwig von Mises is megállapította: „A legtöbb anya boldogabbnak érzi magát, ha gyermekei életben maradnak, és a legtöbb ember boldogabbnak érzi magát tuberkulózis nélkül, mint tuberkulózissal.”

Thunberg vidáman szemet huny a gazdasági növekedés jótéteményei felett, ami nem ritka a gazdag országok lakói körében, akik eleve egy ipari társadalomban nőttek fel, amit a fosszilis tüzelőanyagok használatával építettek ki felmenőik a közelmúltban. Számukra a további gazdasági növekedés már csak azt jelenti, hogy eztán fényűzési fogyasztási cikkekhez is hozzáférnek, de emberi lények milliárdjai számára a világ többi részén a fosszilis energiahordozók által hajtott iparosodás lehet a választóvonal élet és halál között.

Ennek ellenére Greta Thunberg helyesnek látja olyan országok megtámadását, mint Brazília vagy Törökország, csak azért, mert azok nem lelkesednek eléggé azért, hogy megszabaduljanak azon eszközöktől, amelyek elsődleges okai gyors fejlődésüknek, aminek köszönhetően pedig sokkal tisztább és egészségesebb életet élhetnek, sokkal jobban táplálkozhatnak, és amiért egyre kevésbé halálos az élet az átlagember számára.

A kínaiak különösen jól ismerik a gazdasági növekedés jótéteményeit. Az ország szó szerint az éhhalál peremén táncolt az 1970-es években, majd rohamosan iparosodott, miután vezetése lemondott a maói kommunizmusról és egy korlátozott és szabályozott piaci kapitalizmusra tért át. Még ez a kevéssé szabad piaci mentőkötél is elég volt ahhoz, hogy a fosszilis energiahordozókra támaszkodva gyorsan és hatékonyan rántson ki egymilliárd embert a gödörből, akiket korábban rendszeresen éhínség és nyomor fenyegetett.

Ma Kína a világ legnagyobb szén-dioxid kibocsátója. Kétannyi a kibocsátása, mint az Egyesült Államoknak. Míg az USA és az EU folyamatosan csökkenti a kibocsátását, addig Kína még csak meg sem ígéri azt, hogy 2030 előtt ilyet tenne – és az ígéret sem jelenti azt, hogy az majd be is következik. Eközben India több mint megkétszerezte karbonemisszióját 2000 és 2014 között, miniszterelnöke pedig kifejezetten elutasította, hogy visszaszorítsa széntüzelésű áramtermelésüket.

Ki vethetné az első követ ezekre az országokra? Első világbeli iskolás gyerekek jónak láthatják, hogy kioktassák a kínai gyári munkásokat, hogy áldozatot kell hozniuk az életszínvonaluk terén, de az ilyen kijelentések süket fülekre fognak találni, ha a klímapolitika azt jelenti, hogy elpusztítják az ún. „tündérmeséjüket” a gazdasági növkedésről.

Ahogy egy kínai lakos válaszolt Thunbergnek Kína egyik közösségi hálózatán, a Weibo-n: „Ha a gazdaság nem növekszik, akkor mit fogunk mi, fejlődő országokban élők enni?”

A globális felmelegedés nettó költségeinek mérése

A drasztikus megszorítások szószólói visszavághatnak, hogy „még akkor is, ha a mi irányelveink szegényebbé teszik az embereket, nem lesznek sokkal rosszabb helyzetben, mint akkor lennének, ha folytatódna a globális felmelegedés!”

De csakugyan így van ez?

Az ENSz-ben Thunberg azt mennydörögte: „Az emberek szenvednek. Az emberek meghalnak az éghajlatváltozás miatt.” Ez az elszigetelt állítás azonban semmit sem mond arról, hogy mit is kéne tudnunk ahhoz, hogy kialakítsunk egy klímapolitikát.

A kérdés, ami igazán számít, ez: ha a világ végrehajtja a drasztikus thunbergi klímapolitikai követeléseket, azok több jót tesznek-e, mint rosszat?

A válasz valószínűleg nem tetszik a klímaaktivistának. Az éghajlatváltozás minden költségét a klímapolitika minden költségével kell összehasonlítanunk. Ha a gazdasági növekedést megbénítja a klímapolitika, és százmillió ember ivóvíz és hajlék nélkül marad, az egy elég súlyos ár.

Az olcsó energia jótéteményei, amit főleg a fosszilis energiahordozók biztosítanak – máris nyilvánvalók. A születéskor várható élettartam emelkedik, és még csak ez utánra várjuk, hogy legnagyobb növekedési ütemére kapcsol a fejlődő világban. A gyermekhalandóság csökken. Először a történelemben az átlagos kínai parasztnak nem kell a semmi szélén lavíroznia, hogy egy tenyérnyi rizsföldet túrva előteremtse magának a létfenntartáshoz épp eleget. Az olcsó áramnak hála már nem kell a nőknek mosógépek híján kézzel mosniuk a ruhákat a közepes jövedelmű országokban. A gyerekeknek nem kell kolerával fertőzött vizet inniuk.

Nagyon könnyű egy sereg gazdag politikus előtt ülni, és azt rikácsolni, hogy „hogy merészelitek” nem-követni a vágyott klímapolitikát. Egy kicsit nehezebb feladat lenne elmagyarázni egy bangladesi varroda munkásának, hogy túl jól megy neki, amiért be kell húznunk a gazdaság fékjeit – az ő érdekében, persze.

Ez a baj mindig a klímapolitikával. Bár a bizonyítás terhe azok vállára nehezedik, akik emberek milliárdjait akarják arra kényszeríteni, hogy engedelmeskedjenek globális gazdaságszabályozó terveiknek, a klímaaktivisták sosem voltak képesek rá, hogy ügyüket meggyőzően megérveljék, ti. azt, hogy az éghajlatváltozás hatásai rosszabbak lesznek az iparosodó társadalmaknak okozott károknál.

Ez az oka annak, amiért az aktivisták általában csak a totális globális pusztulással tudnak ijesztgetni. Senkinek sem kell hát az idejét arra fecsérelnie, hogy vitába száll velük és véleményükkel, mintha volna miről beszélgetni. Nem lehet vitázni valakivel, aki azt mondja, „tedd, amit mondok, vagy nézzünk szembe a globális kihalással.”

Még a klímaaktivisták sem értenek egyet abban, hogy Armageddonuk pontos-e. Tavaly például a Scientific American magazinban „Should We Chill Out About Global Warming?” (Lazíthatunk a globális felmelegedéssel kapcsolatban?) címmel olvashattuk John Horgan tollából, hogy „a tudomány és más területek folyamatos fejlődése segíteni fog felülkerekednünk a környezeti problémáinkon.”

Horgan különösen is hivatkozik két szerzőre a tárgyban: Steven Pinkerre and Will Boisvert-re. Sem Pinker, sem Boisvert nem vádolható azzal, hogy elfogult volna szabadságelvű irányban, és egyik sem úgy foglal állást, hogy nincs éghajlatváltozás. Mindketten elismerik, hogy van, és az bizonyos nehézségeket fog okozni.

Mégis mindkettő eljut arra a megállapításra is, hogy az éghajlatváltozás okozta kihívások nem teszik szükségessé egy globális klímadiktatúra bevezetését. Nemkülönben, a emberi társadalmak már így is kellőképpen motiváltak arra, hogy megtegyék mindazt, amire annak érdekében van szükség, hogy sikerrel vegyük az előttünk álló akadályokat.

Tehát a technológiai innováció által biztosított magasabb életszínvonal elérése lehet a kulcs az éghajlatváltozás okozta kihívások leküzdéséhez.

Az innovációt azonban nem az fogja hajtani, hogy valaki az öklét rázza a brazil munkások felé, és rájuk förmed, hogy felejtsék el a családi kocsit vagy a háztartási gépeiket, és szégyelljék a nyaralásukat szabadidejükben.

Ez nem tűnik győztes stratégiának egy olyan térségben, amit nem első világbeli öngyűlölő belvárosiak népesítenek be. Úgy tűnik, hogy sok-sok indiai, brazil és kínai hajlandó megkockáztatni a globális felmelegedést annak a lehetőségéért, hogy legalább egy kis részét élvezhesse annak a gazdagságnak, amit az első világbeli klímaaktivisták egész életükben csak lefitymáltak.

Írta: Ryan McMaken

Eredetlieg megjelent: mises.org

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .