A 2008-as válságot az amerikai nagy lakáshitel-robbanás provokálta ki. Bush amerikai elnök és Greenspan, a jegybank elnöke összehangolt lépéseket tett annak érdekében, hogy olcsó hitelekkel és állami lakásvásárlást támogató politikával elősegítsék a gazdaság növekedését és az amerikaiak jólétet. Az amerikaiak vették a lapot.

A bankok és a pénzügyi intézetek trükkösöbbnél trükkösebb megoldásokat dolgoztak ki, hogy bővíthessék a hitelkínálatot, és bebiztosítsák magukat a rossz minőségű hitelek várható negatív következményei ellen. A hitelfelvevők kihasználták az olcsó hiteleket, az állami támogatást és nyakra-főre hitelt vettek fel, lakást, házat vásároltak, meglevő lakásaikat elzálogosították, hogy ennek révén hitelből újabb lakást, a szomszédénál nagyobb autót vegyenek, s fényesebb grillpartyt tudjanak rendezni.

A lakásárak megállíthatatlannak tűnő emelkedését a jegybank kényszerű alapkamat-emelése döntötte be 2008-ban. Egyik pillanatról a másikra fojtogató adóssággá váltak a korábban kertes házakat és Porschékat fiadzó olcsó hitelek. A bankok, a reálgazdaság vállalatai, az egyéni remények kártyavárként dőltek be egyik pillanatra a másikra. A válság hamarosan kiterjedt az egész világgazdaságra, mélyen megrázva Európát is. 2008-ban mindenki világosan látta: a közvetlen válság pánikpillanatának elhárítása után helyre kell állítani az egyensúlyt, csökkenteni kell az eladósodottságot, s növelni kell a jövedelem generáló versenyképességét az európai gazdaságoknak.

Tíz év telt el a válság óta. S egyre inkább nyilvánvaló, hogy az Európai Unió kulcsfontosságú tagállamai az amerikai lakáshitel-válsághoz hasonló újabb válság magvait vetették el az elmúlt tíz évben azzal, hogy az államháztartások tovább növelték eladósodottságukat. Kulcsfontosságú eurózóna-tagállamok az elmúlt tíz év hihetetlenül alacsony kamatszintjét és az Európai Központi Bank (ECB) államkötvényvásárló programját arra használták fel, hogy növeljék annak a mézesbödönnek a méretét, amiből több mézet lehet kenni arra a képzeletbeli madzagra, amivel a politikusok azt remélték, meg lehet nyerni a választópolgárok jóindulatát, támogatását, és megvalósíthatják kedvenc rögeszméiket.

Az állami kiadások az eurozóna tagállamaiban újra meredeken növekedésnek indultak 2012-től, a válságot követő megtorpanás után.

(Az ábra az eurózóna tagállamainak államháztartásának kiadásának növekedését mutatja be 1996 és 2016 között (2010 évi árakon számítva, vagyis, korrigálva az inflációs hatással)

Hozzá kell tenni, hogy az állami kiadások növekedésének része volt a szociális és jóléti kiadások növekedése. A szociális kiadások aránya 38.4% volt 2002-ben az állami kiadásokon belül, s ez az arány 2016-ra 41.2%-ra emelkedett a jelentősen megnőtt kiadásokon belül.

Ezt a kiadásnövekedést részben az adóterhelés (beleértve a szociális hozzájárulásokat). növekedése fedezte. 2015-ben valamivel 40 százalék fölött volt a GDP-hez viszonyított összadóbevétele az eurózóna tagállamainak, 2 százalékkal magasabb szinten, mint 2003-ban.

Az adóbevétel-növekedéssel nem fedezett állami kiadások robbanásszerű növekedésének ára az eladósodottság növekedése. 2017-ben 87% közelében volt az eurózona tagállamainak összesített eladósodottsága a GDP-hez viszonyítva. Európa elérte azt az adószintet, amit nem lehet nagyon tovább növelni, mivel az eurózóna legnagyobb versenytársai – USA, Japán, Dél-Korea vagy Kína – GDP-arányosan 7-15 százalékkal kevesebb adót vetnek ki vállalataikra és állampolgáraikra.

A válság után az eurózóna nagy tagállamai közül Németország az egyetlen, amely képes volt jelentősen csökkenteni az eladósodottságát:

Azonban az utána következő nagy tagállamok mindegyike jelentős mértékben növelte adósságát az elmúlt 10 évben. Franciaország:

Olaszország:

Spanyolország:

A helyzetet súlyosbítja, hogy további 1 trillió euróra becsült nem fizető hitel van még mindig elbújtatva az európai bankrendszerben. Az európai vállalatok egytizede úgynevezett zombi vállalat: olyan alacsony a versenyképességük, hogy csak az ingyen hitelek tartják életben őket, s arra sem képesek, hogy hiteleik kamatját fizessék bevételeikből.

Az államadósságok eltérő dinamikáját még felerősíti az eurózónán belüli belső elszámolási rendszer, amely révén Németország praktikusan hitelezi az olasz és spanyol pénzügyi rendszert, s majdnem 1 trillió euróra nőtt a német kitettség mértéke, aminek fő haszonélvezői Olaszország és Spanyolország:

Németország sikere pedig részben annak a következménye, hogy az ECB kikapcsolta az adósságnövekedés piaci korlátait az eurózóna többi tagállama esetében. A német export legalább annyira függ a német vállalatok sikerességétől, mint a mesterségesen fenntartott vásárlóerőtől a kontinens déli felén. A róka fogta csuka esete, ahol az adósságlufi segíti az export lufi felfújását.

Az utóbbi pár év optimista hangulatának fő oka az volt, hogy az ECB masszív beavatkozása nyomán úgy tűnt, visszatért újra a korábbi évtizedek stabilitása, és Európa adóssága nem igazi probléma. Ám az államkötvények vételét arra használták fel fontos tagállamokban, hogy tovább növeljék a szabályozó menedzser-államot. Ennek ára az eladósodottság és a magas adóterhelés.

Az amerikai jegybank, a FED kamatemelési ciklusa nyomán egyre világosabb, hogy újabb viharfelhők gyülekeznek Európa felett. Ennek jele, hogy az eurózona jegybankja, az ECB is világossá tette, előbb-utóbb kénytelen kamatlábat emelni. A helyzeten nem javít az USA protekcionista politikája, amelynek egyik fő célpontja Németország, az eurózóna legsikeresebb tagállama, holott a német export sikere biztosítja a bizalmat az eurózóna összes kevésbé sikeres tagállamának.

Nem reménykeltők az olasz és spanyol választások eredményei és ezen országok fordulata gazdasági populizmus irányába. A megbukott olasz és spanyol kormányok mérsékelt reformjai legalább annyit elértek, hogy az utóbbi pár évben nem nőtt meredeken az eladósodottság mértéke. Mégis, mindkét esetben, a reformprogramot ódzkodva felvállaló kormánypártok rosszul szerepeltek az utolsó választásokon, s kénytelenek voltak átadni a kormányzást olyan gazdasági populista politikai erőknek, akik a reformpolitika folytatása helyett az állam újraelosztó szerepének további növekedését ígérik.

Az olasz bal-jobboldali populista koalíció választási ígéreteinek teljesítése egyes becslések szerint 8 százalékra növelné a költségvetési hiányt, 130 százalékot meghaladó államadósság mellett. A hatalomra került baloldali spanyol kormány azoknak a munkaerőpiaci reformoknak a visszacsinálását ígéri, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy jelentősen csökkenjen a krónikusan magas spanyol munkanélküliség és újra beinduljon a spanyol gazdaság motorja. Emellett bejelentették a nyugdíjak emelését, s cserébe az adók emelését. Könnyen semmivé válhat tehát az elmúlt évek minden eredménye és (relatív) önmérséklete.

Az olasz és spanyol politikai fordulat rámutat az eurozóna legnagyobb betegségére: az euró olyan közös legelő, amire bárki ráterelheti legelésző teheneit. Aki a többieket kijátszva több tehenet terel a közös legelőre, az időlegesen gazdagabb lesz.

Az olasz és a spanyol állam az euró bevezetése előtt is szenvedett strukturális problémáktól, versenyképtelen és rejtett vagy valóságos állami támogatásokkal fenntartott vállalatoktól, a nagyra nőtt államtól, a populista ígérgetéstől, a politikusok maffiaszerű üzleti kapcsolataitól, magas munkanélküliségtől. A spanyol peseta, az olasz líra rendszeres leértékelése, s a nyomában járó gazdasági visszaesések figyelmeztettek minden befektetőt, milyen kockázatot is jelent ezekben az országokban üzletelni. Az esedékes spanyol vagy olasz válság elsősorban spanyol vagy olasz probléma volt. Az állampolgárok meg a soron következő választásokon büntethették meg a felelőtlenül kormányzókat.

Az euróhoz való csatlakozással ezekre a gazdaságokra is kiterjedt a német márka és a német gazdaság jóhíre. Az egységes euró és az ECB politikája megakadályozta, hogy a befektetők, vállalatok, az állampolgárok befektetési és megtakarítási döntései időben korrekcióra kényszerítsék a népszerű populista gazdaságpolitikát folytató politikai döntéshozókat az eurózona tagállamaiban.

Piaci korrekció hiányában maradt a politikusok és választók önmérséklete az eladósódás elkerülése érdekében. Önmérséklet hiányában a politikai alku az egyetlen eszköz közösen elfogadott szabályok betartásának kikényszerítésére az eurózónán belül. De a gazdasági kérdésekben a politikai alku nem jó megoldás. Különösen nagy és nagyon eladósodott országok esetében.

Szegény Varufákisz itt számolta el magát. A távoli és kicsi Görögország esetében egyszerű volt a pénzautomaták lezárása, a görög kormány sarokba szorítása. Olaszország és Spanyolország esetében már nem az adósok vannak bajban, hanem a hitelezők. A gazdasági populizmus nyomán növekvő olasz és spanyol adósság, s az annak nyomán várható adósságválság az egész eurózóna válsága lesz – anélkül, hogy az eurózóna többi tagállama állampolgárainak lenne beleszólása abba, ki és hogyan kormányoz ezekben a nagyon eladósodott országokban.

Minden pénzügyi rendszer alapvető problémája a rossz befektetések és a csalárd hitelfelvételek megakadályozása. Rossz befektetés az, amikor a befektető rosszul kalkulál és nem képes a hitel törlesztésére. Csalárd hitelfelvétel az, amikor a hitelfelvevő tudja, hogy nem lesz képes a hitel visszafizetésére, de reméli, hogy újabb hitelek felvételével a törlesztések görgetésével megússza a bukást. Sajnos az államháztartásra jellemző a csalárd hitelfelvétel.

Az államháztartás esetében a politikusok elsősorban a politikai kalkuláció szabályait követve, a rájuk bízott állam nevében és terhére vesznek fel hiteleket, s nem a gazdasági kalkuláció logikáját követve. A jegybankok rugalmas pénzpolitikája, a hitelek leszorítása mind-mind eszköz arra, hogy ne bukjon ki a hitelfelvétel csalárd jellege, s folytatódhasson a hitel lufi felfújódása. Ráadásul a politikai szereplőknek – az állam monopolhatalmára támaszkodva – nagy a játékterük a csalárd hitelfelvétel következményeinek kijátszására. A gazdaság törvényeinek kijátszása azonban ezerszeresen bosszulja meg magát. A piacgazdaság eddigi története azt mutatja: egyetlen hitellufi sem fújódhat fel a csillagos égig, hanem előbb utóbb kipukkan. Minél később következik be a korrekció, annál nagyobb lesz a válság.

Európa is olyan gazdasági modellt követ, amelyben az euróövezet gazdagsága és sikere egyre jobban függ az európai jegybank pénzügyi csodatevésétől és az olyan jegybanki szabályozástól, amely letompítja a piaci korrekció lehetőségét, s lehetőséget ad a további csalárd hitelfelvételre.

Az eurózónának nem csak gazdasági, hanem politikai problémája is van. Korábban, az egységes euró előtt, az állampolgárok az általuk megválasztott politikusokra voltak dühösek, ha válságot okoztak rossz és felelőtlen politikájukkal. S a politikusok se tudták tovább tolni a felelősséget. Így vagy úgy be kellett ismerniük, hogy böszmeséget követtek el, rosszul kormányoztak. Most azonban minden országon belül a politikai elit összefogott a lakossággal és közösen szidják Németországot, Merkelt, Schäublét, Brüsszelt mert ők azok, akik politikainak tűnő mesterséges korlátokat állítanak fel, s akik miatt nem lehet gyorsabban emelni a nyugdíjakat, iskolákat építeni és megvalósítani, mindazt, ami szem, s száj ingere.

Az EU-ellenes nemzeti populista koalíciók ismét egymásnak feszülő nacionalizmusok terepévé formálják át Europát, tönkretéve a közös piac álmát, amitől azt remélték, hogy békét és kiegyezést hoz a népek között. A válság még nincs itt – de a viharfelhők már gyülekeznek.

Az eurózóna, és tágabb értelemben az EU legfontosabb problémája a fenyegető adósságválság, aminek oka az állam túlterjeszkedése, s ami ennek a következménye: a vállalatok, vállalkozók versenyképességét korlátozó komplikált szabályozási rendszer és a rendkívül magas adószínt.

A felelős kormányzás kulcsa ebben a helyzetben a menedzserállam visszaszorítása és a gazdasági szereplők szabadságának növelése nemzetállami szintén. Európai szinten pedig elkerülhetetlen a megfelelő intézményi keret kidolgozása, ami a nemzetállami felelőtlenséggel szemben védelmet nyújt a többi eurózóna-tagállam állampolgárainak, akiknek az egységes monetáris rendszer miatt végül majd állniuk kell mások költekezésének a számláját. Több államot átfogó egységes monetáris rendszer, az egész monetáris zónára kiterjedő egységes politikai kormányzás, a demokrácia és a „nép” fogalmának kiterjesztése jelenthet megoldást arra a problémára, hogy elkerülhető legyen a közös legelő problémája.

Szerző: Tóth András

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..