Európa és az Egyesült Államok egyaránt pánikhangulatban van. A hangulat oka, hogy egyre nő a szakadék az állampolgárok állammal szembeni elvárásai és az államok tényleges cselekvési lehetősége között. A pánikhangulat jele a populizmus térnyerése.

Korábbi írásomban azt fejtettem ki, hogy téves a nemzetállam meggyengüléseként értelmezni az elmúlt évtizedeket. A nemzetállam köszöni szépen jól van: a tipikus nyugati állam újraosztja a nemzeti jövedelem majdnem felét, s az élet minden területét áthatóan szabályozza. Egy lépést sem tudunk tenni anélkül, hogy állami szabályozás segítené vagy éppen gátolná mozgásunkat.

A nemzetállam hatalmasra növekedése azt jelenti, hogy a Nyugat elhagyta azt a modellt, ami sikeressé tette, s aminek lényegét Adam Smith úgy foglalta össze: alacsony adók, joguralom, minimális állami beavatkozás a gazdasági életben. A legnagyobb vesztese a kiterjedt államnak a magángazdaság, a magántulajdonon alapuló és a szabad piacon a vásárlók kegyeiért versengő vállalkozói szektor. A hatalmasra nőtt menedzserállam eltorzította a piacot: több tizezer oldalas szabályozásokkal akadályversennyé változtatta a vállalkozói versenyt, előnybe hozva a létező nagyvállalatokat. A milliónyi szabályozás és a magas adóterhelés gátolja a tőkeképződést és a hatékony foglalkoztatást, a jóléti állam pedig passziválja az aktív korú lakosság jelentős hányadát azzal, hogy járadékok haszonélvezőjévé teszi őket.

A következő cikkemben arról írtam, hogy ez a hatalmasra nőtt állam egyre inkább a mesebeli, mindent elnyelő kisgömböcre hasonlít, mert a mindent uraló paternalista jóléti és menedzserállam ára a magas költségvetési hiány, az egyre inkább fojtogató, hihetetlenül gyorsan növekvő adósságszint és a magas adóterhelés. A hetvenes évek végén a piaci modellt adaptáló Kína szerepe ahhoz a mesebeli kisfiúhoz hasonlít, aki arra hivatott, hogy leleplezze Pomádé királyt, s nyilvánvalóvá tegye, hogy a király meztelen. Kína (s tágabb értelemben a hagyományos Nyugaton kívüli alacsony bérű korábbi második és harmadik világ) gyors iparosodásának következménye a nyugati modell alapját adó hatékony ipari termelés áttelepülése, a nyugat ipari bázisának lassú leépülése.

Ma még nincs akkora baj: a szabólegények és az udvaroncok még lelkesen dicsérik Pomádé király szép új ruháját, az udvarhölgyek legyezőikkel takarják el pironkodó arcukat vagy éppen gúnyos mosolyukat, s a nép, az istenadta nép boldog, hogy a szabólegények gátlástalanul fogyasztanak a helyi éttermekben és kocsmákban, munkát adva a pincéreknek, a szakácsoknak, a szőlő- és a pálinkatermelőknek. Hasonlóképpen nyugtatgatjuk mi is magunkat, hiszen a nyugati nagyvállalatok (a multik) a termelési láncok szervezői – bár egyre növekszik a nem nyugati multik súlya és egyre több „ikonikus” nyugati cég kerül korábbi második vagy harmadik világbeli tulajdonosok kezébe.

Dollar-wiki.jpg

A magukban mormogó szakértők egy része rémülten figyelmeztet: megállíthatatlan adósságnövekedés előtt állunk. Ám ami ma van, az még csak a kezdet. A társadalombiztosítási juttatások növekedése 20-30 éven belül a mai szint két-háromszorosára emeli az államadósságot, s a magánszektor jövedelemtermelő képessége nem lesz elég, hogy fizesse az exponenciálisan növekedő költségeket. Az USA esetében például, a kongresszus költségvetési intézete kimutatta, hogyha a jelenlegi trend szerint emelkedik az államadósság, akkor két évtizeden belül az összes állami kiadás egyötöde kamatkiadás lesz a magas államadósságszint miatt.

A közhangulat azonban nem hisz a rosszhír-hozóknak. A nagy többség nem akarja elhinni, hogy az nem lehetséges, hogy az állam ne védje meg a munkahelyeiket, ne növelje a szociális kiadásokat, ne költsön még többet olyan nemes célokra, mint az egészségügy, oktatás, a munkanélküliek ellátása vagy nyugdíjak. S nemcsak az állampolgárok. A vállalatok is még több állami védelmet, protekcionista kereskedelmi politikát, őket segítő iparpolitikát akarnak. Senki sem akar több adót fizetni, de mindenki többet vár el az államtól. Az elvárások egyre nehezebben teljesíthetőek az adósságok rémítő hegyei és a rendkívül magas adószínvonal további jelentős emelésének lehetetlensége miatt.

Nemcsak a közhangulat hessentgeti el a fenyegető rossz híreket. A szakértők egy része is amellett érvel, hogy nincs semmi baj. Az adósság csak egy Exceltábla-sor, “neoliberális” trükk az adóssággal való rémisztgetés, nem az állami kiadások csökkentésére, hanem növelésére van szükség a milliónyi szép és nemes cél érdekében. Vagy éppen a nemzetközi tőke, a vállalatok, a gazdagok további adóterhelése fedezetet jelent a további népjóléti vívmányok költségére.

A hagyományos bal- és jobboldali középpártok politikusai hamis realistákként nyugtatgatják választóikat, hogy kompromisszummal, kis változásokkal, jóakarattal kezelhető minden probléma, s a jelenlegi felemás helyzet, az átfogó nemzetközi intézmények és a nemzetállam együttélése fenntartható. Tétova fél lépéseket tesznek, itt megszorítanak, ott engednek, senkit ki nem elégítve, de bízva abban, hogy ez elég arra, hogy megőrizhetik a józan közép támogatását.

A választópolgárok azonban félnek és egyre dühösebbek. Hibáztatják a stagnálásért, a bizonytalanságért a tisztességtelenül kereskedő Kínát, Németországot, a protekcionista politikával revolverező Amerikát, a multikat, a korrupt politikusokat, a neoliberalizmust, az 1%-t, az adócsaló gazdagokat, a segélyből élőket, a bevándorlókat. A lista hosszú. A mérsékelt (korábbi) nagypártoktól elforduló csalódott és dühös választók az új, radikális megoldásokat ígérő politikai pártokra szavaznak, akik velük egyetértően harcolnak valamelyik kitüntetett bűnbak ellen, s ígérnek megváltást.

A pánikhangulatot kihasználó és felkorbácsoló bal- és jobboldali, populistának címkézett politikusok túlfeszült lényeglátókként mutatnak rá a globalizált nemzetközi rendszer hibáira, és követelnek újszerűnek hangzó megoldásokat, legyenek azok vámemelések, a globalizáció intézményeinek visszaszorítása, vagy éppen ellenkezőleg, európai vagy világszintű újraelosztással, az integráció erősítésével akarnak védőkart nyújtani a kiszolgáltatottnak lefestett népnek.

A politikai polarizáció egyre erősödő légkörében a radikális újbaloldal még több “vívmányt”, állampolgári alapjövedelmet, magasabb és tisztességesebb nyugdíjakat, még több oktatási és egészségügyi kiadást, még több jóléti államot követel a “gazdagok”, a “nemzetközi banktőke” rovására, s őrlik fel az általa “neoliberálisnak” tartott mérsékelt (reformista) szociáldemokrata baloldalt, amely szerinte az elit részévé vált, felelős a kisemberek helyzetének romlásáért, mert kompromisszumot kötött a tőkés elittel.

A radikalizálódó új jobboldal meg szembefordul a “mérsékelt” jobboldal baloldalinak tartott kompromisszumaival, s következetes nemzeti program követésével vonzza a választókat. A politikai verseny tétjévé az vált, hogy ki tud jobb és szebb államot, még több állami paternalizmust ígérni a választóknak. A hagyományos mérsékelt politikai pártokra értett “reformista”, “neoliberális” jelzők rémisztőbb és hatékonyabb szitokszavakká váltak a politikai küzdőtéren, mint a mérsékeltek által használt megbélyegző szavak, a fasiszta, populista vagy kommunista jelzők.

kiegyezes-wiki

A hamis realisták és túlfeszült lényeglátók politikai küzdelmének metaforáját Bibó István alkalmazta a kiegyezés kori magyar politikai élet szereplőire. Ő úgy jellemezte ezt a metaforát, hogy politikai zsákutcában, eltorzult politikai életben alakul ki ez a küzdelem, s a realista lényeglátók kiszorulnak a politikai életből. Ennek a torzulásnak az oka Bibó szerint az, hogy a politikai élet egy hamis kompromisszumra épül. Szerinte ilyen hamis kompromisszum volt a kiegyezés, mert az azt megkötő feleket a félelem vezérelte, s ezért fikciók és vágyképek alapján kötöttek hamis alkut. A kiegyezés elfogadásában a Habsburg házat a birodalom felbomlásának félelme vezette, s arra a fikcióra alapozta, hogy a Habsburg uralkodó lehet a magyar nemzet legitim királya.

De, mondja Bibó, a 19. századi alkotmányos monarchia funkcionálásának az volt az előfeltétele, hogy a monarchia egy nemzettel, egy közösséggel azonítja magát. Ezzel szemben az osztrák Habsburg ház valójában egyszerre akart nemzetekfeletti uralkodója lenni öt, egymással részben ellenérdekű történelmi nemzetnek, és hat önállóságra törő népnek. A kiegyezést megkötő magyar politikusokat a független, alkotmányos Magyarország elérésének fikciója vezette, de valójában semmitől nem féltek jobban, mint a demokratikus alkotmányosságtól és a függetlenségtől, mert az magával vonta volna a történelmi Magyarországból függetlenedni vágyó népek kiválását.

Emiatt kölcsönös becsapáson és kölcsönös öncsaláson alapuló hazug politikai rendszer jött létre, egy politikai zsákutca. Olyan eltorzult politikai élet alakult ki, ahol a politikusok függetlenségi jelszavakkal ámították a választókat, de nem akarták felrúgni a kiegyezést, ugyanakkor nem fogadták el a rendszert teljesen legitimnek, s úgy kormányoztak, hogy a hagyományos nemesi vezetőréteg pozíciója ne romoljon, s ezért gátolták a polgári és a demokratikus átalakulást.

Hol van a modern Nyugat konstrukciós hibája, ami ma a korábban szilárdnak gondolt mérsékelt, középre húzó politikai erők meggyengülését, a politikai polarizációt, a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátók küzdelmét okozza?

Ezúttal nem a politikai szerkezet alapvető hibájában kell keresni a bajt. A felvilágosodás korában kigondolt, s a 18. század végétől elterjedő, a képviseletre, a hatalom megosztására és az alapvető emberi jogok tiszteletére épülő politikai szerkezet hosszú, viharos évszázadokon keresztül bebizonyította, hogy alapvetően legitim és jól működő politikai szerkezet. Ráadásul most olyan általános, a Nyugat szinte minden országára kiterjedő politikai problémával állunk szembe, amit nem lehet csak egyes országok kevésbé szerencsés intézményeinek és rossz kompromisszumainak betudni.

A politikai rendszer krízisét azt okozza, hogy a Nyugat legalapvetőbb különlegessége, sikerének oka, a piacgazdaság torzult el az aktivista állam szerepvállalása nyomán. Az aktivista állam költségeinek finanszírozása érdekében egy olyan pénzügyi rendszer alakult ki, amely az I. világháború nyomán egyre inkább a kecskére bízta a káposztát. Amennyire lehetett, kiiktatta a piac önszabályozó szerepét, s a politikai kontrollra és a szakértők tudására bízta az adósság növekedése feletti őr szerepét.

Ebben a folyamatban döntő lépés volt 1944-ben, a Bretton Woods-i konferencián, hogy az USA, pillanatnyi világpolitikai domináns szerepét kihasználva, egy olyan pénzügyi rendszert erőltetett rá a szabad világra, amelynek alapja az amerikai dollár lett. A dollár vette át a nemesfémek szerepét, s lett a világ cserevalutája. Ez az adósságot rugalmasan növelni tudó pénzügyi rendszer tudta finanszírozni az állam egyre növekvő szerepvállalását. 1945 után ez az új társadalmi rendszer legalább két, de talán három generációnak sosem látott jólétet, biztonságot eredményezett. Ma ez a jólét, biztonság van veszélyben az adósságok elszaladása miatt. Emiatt van mindenki pánikban van, félti elért jólétét, juttatását, pozícióját, s emiatt egyre dühösebb azokra, akiket hibáztat.

Az 1944-ben a pénzügyi és politikai mérnökök által tervezett rendszer nem várt következményekkel járt. Ez a pénzügyi rendszer az amerikai belső infláció arányában nyújtott lehetőséget minden államnak arra, hogy növelje adósságát, s a világgazdaságot az USA belső ciklusaihoz rendelte hozzá. Jaj annak a valutának, amelynek kibocsátó állama Amerikánál lazább pénzügyi politikát folytat, és ennek érdekében hosszabb időre az amerikai jegybank alapkamata alá szorítja a saját valutájának kamatszintjét!

A kamatláb-különbség előbb-utóbb valutaválságot okoz, ami arra kényszeríti az adott nemzeti bankot, hogy drasztikus kamatlábemeléssel állítsa le a fojtogató dollárhiányt. A nemzeti valutaválságok romboló válságok sorozatát eredményezték, mint a mexikói tequila-krízis 1994-ben (aminek hatására Magyarország a Bokros-csomag bevezetésére kényszerült), vagy az 1998-as ázsiai és az orosz rubelválság, ami az első Orbán kormány kormányzását keserítette meg.

Ez az egy országra szabott pénzügyi rendszer mindent eltorzított. Az Egyesült Államok járadékosként élvezi, hogy mindenki dollárt igyekszik felhalmozni, s emiatt a világ termelésének felvevő piacává válhatott. A dollár iránti éhség viszont arra kényszerít minden fejlődni akaró államot, hogy pozitív exporttöbblete legyen, hogy megfelelő mennyiségű dollárt tudjon felhalmozni nemzeti valutája szilárdsága megőrzése érdekében.

Az USA hatalmas kereskedelmi deficitje mindenki más lélegeztetőgépe. Triffin amerikai közgazdász már az 1959-ben figyelmeztette a döntéshozókat, hogy az amerikai dollár központi szerepének ára az egyre növekvő kereskedelmi deficit. A járadékos jövedelemszerzésnek az ára az a belső válsághangulat, ami Donald Trumpot az elnöki székbe juttatta: a dollár pozíciójából származó járadékok egyenlőtlenül oszlanak el, s emiatt az USA megszűnt a világ műhelye lenni, az USA-ban gyártott termékek kiszorultak a világpiacról. Viszont hatalmasra növekedett az amerikai állam bürokratikus „mocsara”, a Trump által támadott „swamp”. Ma már emiatt az amerikai állampolgárok egy jelentős része vesztesnek érzi magát, s úgy érzi, hogy hagyományos értekei semmit nem érnek, habár mindenki máshoz képest irigyelt jólétben élnek a dollár különleges helyzete miatt.

Európában utoljára de Gaulle volt, aki fel merte vetni a dollárra alapozott pénzügyi rendszer torzító hatását. Azonban hiába javasolta a nemzetközi pénzügyi rendszer visszahelyezését aranyalapra, ami kiválóan szolgálta a nyugat fejlődését az I. világháborúig, Nixon amerikai elnök elvetette de Gaulle kezdeményezését. Az aranyalapra való visszatérés helyett elvágta a dollárt az aranyhoz kötő Bretton Woods-i megállapodás fikcióját.

De Gaulle utódai a hetvenes-nyolcvanas években más utat választottak: az euró megteremtését. Az volt a céljuk, hogy az amerikai dollárral egyenlő súlyú valuta szülessen, ami hasonló tartalékvaluta lehetne, mint a dollár, s ami egyenlő helyzetbe hozná a pénzügyi világrendszerben Európát Amerikával. Egyben remélték, hogy az euró létrehozásával lerázhatják magukról az erős német márka nyomását, s végre megszabadulhatnak a Bundesbank inflációellenes politikájának kényszerzubbonyától.

Azonban az eurónak nem sikerült a dollárral egyenrangú valutává válnia. Sőt, vágyálmok által vezérelt rossz konstrukciója miatt hatalmas adósságlufi felfújását tette lehetővé számos eurózóna tagállamban. A 2008-as válságot még megúszta Európa, részben az amerikai jegybank segítségével. A válságból kevés állam tanult, köztük Németország és Hollandia. Sajnos, számos kulcsfontosságú eurózóna tagállamban tovább növekedett az adósságteher.

Trump túlfeszült lényeglátó: felismerte, hogy az USA vesztese a globalizációnak abban az értelemben, hogy ellehetetleníti azt, hogy a világ műhelye legyen. Protekcionista intézkedéseinek célja, hogy visszafordítsa ezt a folyamatot. Az amerikai védővámok felhúzása, illetve az európai exportelőnyt biztosító szelektív védővámok lebontásának kikényszerítése súlyos problémákat okozhat az eladósodott európai államoknak. Különösen, hogy az amerikai jegybank, a FED kamatemelése arra fogja kényszeríteni az európai jegybankot, az ECB-t, hogy kamatot emeljen, aminek beláthatatlan következményei lehetnek, s akár egy újabb európai adósságválságot robbanthat ki.

Merkel hamis realistaként kisebb kompromisszumokkal igyekszik egyben tartani az eurózónát, pedig annak legnagyobb belső gyengesége, hogy képtelen gátat szabni a tagállamok költekezésének, mert a demokratikus választások nemzeti szinten vannak, s alig van megfelelő eszköz a reformokat elszabotáló, költekező kormányok kontrolljára.

A hamis realisták és a túlfeszült lényeglátok egyaránt az 1945 utáni berendezkedés foglyai. Egyiknek sincs elég ereje azt alapvetően megreformálni. Marad a kétségbeesett, marakodó küzdelem, ahol mérhetetlen kárt tudnak okozni, mégis össze vannak kötve.

A lényeglátó realista feladat a világ pénzügyi rendszerének új alapokra helyezése lenne. A dollár alapú pénzügyi rendszer túlélte korát, kibogozhatatlan helyzetbe sodort mindenkit, amiben a régi keretek között nincs jó megoldás.

Eredetileg megjelent a következő linken. Szerző: Tóth András

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás