Az előző fejezetben felvázoltam, hogy miért utasítom el egy konkrét filozófus válaszát arra a kérdésre, hogy mi számít erénynek, illetve miért kéne erényesnek lennünk.[1] Most azt fogom bemutatni, hogy milyen válaszokat ad ugyanerre egy közgazdász, és hogy mivel magyarázza, hogy – néha – erényesen viselkedünk.

És hogy néha pedig nem. Kezdve az utóbbival.

A bűn közgazdaságtana, avagy a racionális bunyó

Két hústorony találkozik a kocsmában. Szóváltás kezdődik, hogy melyikük csapata a jobb. Fél órával és hat sörrel később az egyikük holtan hever a földön, a másik pedig kábultan néz rá, törött sörösüveggel a kezében. Ez racionális viselkedés?

Hogy lássuk, miért lehet a válasz igen, térjünk vissza egy pillanatra az 51. fejezethez, amiben a territoriális viselkedésről és az elköteleződési stratégiákról (commitment strategy) volt szó. Aktívan elköteleződni valami mellett; a halálodig küzdeni az ellen, aki megsérti a területedet; nem engedni a szomszédod szerény zsarolási kísérletének; leküldeni a brit flottát egészen a Déli-sarkig, hogy megvédjék a Falkland-szigeteket – ezek mind nettó veszteséggel járnak. Ha viszont a többiek tudják, hogy ezekre hajlandó vagy, lehet, hogy egyikre sem lesz szükség, mert rájönnek, hogy a dologból ők is nettó veszteséggel kerülnének ki.

Itt is hasonló a helyzet. Képzeljük el, hogy egy nagy, keménykötésű figura vagyok, aki – mint a legtöbben – szereti a maga útját járni. Kerek perec megmondom mindenkinek, hogy nem szeretem, ha valaki az utamat állja, és ha mégis megpróbálja, agyonverem. Fokozatosan tágítom az „utamat állja” kifejezés értelmét, kiterjesztve a nekem tetsző nőkkel való flörtölésre és a velem való egyet nem értésre is – például a focicsapatok kapcsán. Tényleg megpróbálni agyonverni valakit lehet, hogy kockázatos, de az esetek többségében nem kell megpróbálnom, mert az emberek odafigyelnek majd, hogy ne bosszantsanak föl. Egy pszichológus talán úgy nevezné ezt, hogy agresszív személyiség. Egy közgazdász számára ez egy elköteleződési stratégia – egy olyan, ami általában működik.

Ami baj lehet, hogy nem biztos, hogy csak én alkalmazom. Egyszer bemegyek a kedvenc kocsmámba, leülök egy idegen mellé, és elkezdem ecsetelni neki, hogy mennyivel jobb az én csapatom, mint az övé. Van elég bátorsága, hogy ne értsen egyet. Fél órával és hat sörrel később…

Egy közgazdász vagy egy evolúcióbiológus számára a helyzet logikája egyszerű. Ha senki más nem agresszív személyiség, akkor a stratégia kifizetődő; a nyúlbélák úgy cselekszenek majd, ahogy én akarom, nehogy véletlenül megsértsenek, és soha nem kell beváltanom a fenyegetésemet. Mivel viszont a stratégia működik, egyre többen kezdik el használni. Minél többen alkalmazzák, annál nagyobb az esélye, hogy belefutok olyasvalakibe, akivel szemben be kell váltanom a fenyegetésemet – azért, mert ő is aktívan elköteleződött amellett, hogy agyonver mindenkit, aki nem hajlandó nem az útjába állni.

Egyensúlyban pont annyi bunyós lenne, hogy átlagosan a nyúlbélák szófogadása révén szerzett hasznok egyenlők legyenek a bunyósok ütlegei okozta veszteséggel. Evolúcióbiológusok ezt sólyom-galamb játéknak nevezik. A modellükben a sólyom és a galamb ugyanazon madár két változata, melyek csak a viselkedésükben térnek el: amikor két madár ugyanarra a zsákmányra akar lecsapni, a galambok visszahőkölnek, a sólymok viszont nem. Egyensúlyban – amit jelen esetben a darwini evolúció szolgáltat – pont annyi sólyom van, hogy eleget tudjanak nyerni a sólyom/galamb-találkozásokból ahhoz, hogy az átlagosan ellensúlyozza a sólyom/sólyom-találkozások veszteségeit.

A bunyós történetet először egy UCLA-s előadáson hallottam sok évvel ezelőtt. Az előadó azt mondta, hogy ilyen bűncselekményeknél a büntetésnek nincs visszatartó ereje, hiszen az elkövető irracionálisan viselkedik, és a gyilkosság után azonnal belátja, hogy hibázott. Én a terem egyik végében és Earl Thompson a másikban rögtön rávágtuk, hogy a viselkedés valójában lehetett racionális, ha a dolog egy elköteleződési stratégiából következett.

Ez pedig azt jelenti, hogy a büntetésnek mégis lehet visszatartó ereje. Minél súlyosabb büntetés jár az ilyen típusú gyilkosságokért, annál nagyobb lesz a sólyom/sólyom-találkozások költsége. És minél magasabb a költség, annál kevesebb sólymunk lesz.

Az erény közgazdaságtana

Vannak olyan emberek – mégpedig nem kizárt, hogy sokan –, akik nem lopnának akkor sem, ha épp senki sem néz oda. Miért?

Az általam preferált válasz azzal a megfigyeléssel kezdődik, hogy nagyon sok – ha nem is az összes – emberi kapcsolat önkéntes. Amikor egy munkahelyen arról döntenek, hogy felvegyenek-e valakit, vagy ne, az egyik, amit meg kell ítélniük, hogy fog-e majd az illető lopni, ha senki nem figyel oda. Mert ha igen, akkor a dolgozó haszna az lenne, amit ellop, a munkáltató költsége viszont egyrészt az ellopott összeg, másrészt pedig a munkavállaló megfigyelése, hogy legyen az az összeg minél kisebb. Következésképpen, ha a munkáltatók meg tudnák mondani, hogy melyik munkavállaló becsületes és melyik nem, ha minden munkavállaló hasznossági függvénye, azaz a viselkedését meghatározó preferenciák a homlokára lennének írva, akkor a becsületességért járó bértöbblet nagyobb lenne, mint a becstelenség révén realizált haszon, ami a becsületességet tenné a dolgozók szűken vett önérdekévé.

Márpedig a hasznossági függvényünk rá van írva a homlokunkra, még ha kicsit halvány tintával is. A hangszínünk, a mimikánk és a testbeszédünk is rengeteg sokat elárul arról, hogy mi van a fejünkben. Hogy hamis jeleket küldjünk, tehát hogy meggyőzzünk embereket arról, hogy teljesen más preferenciáink vannak, mint amik valójában, ahhoz egyszerre kell a valódi énünk szerint gondolkodnunk (hogy el tudjuk dönteni, mikor érdemes lopni) és az álcánk szerint, hogy elhitessük mindenkivel, hogy az álca a valós énünk. Az emberek számítógépek, valós időben korlátozott számítási kapacitással működve. Ha egy számítógépnek dupla annyi számítást kell elvégezni, lelassul – ahogy mi is. A legtöbben nem tudunk nagyon jól hazudni. Következésképpen a legtöbbünknek könnyebb úgy becsületesnek tűnni, ha tényleg azok vagyunk. A saját érdekem, hogy az emberek azt higgyék rólam, hogy becsületes vagyok; ezt úgy tudom a legegyszerűbben elérni, ha tényleg az vagyok.

Gondoljuk viszont végig, hogy mi van, ha mindenki becsületes. Ebben az esetben a munkáltatónak nem kifizetődő odafigyelni arra, hogy ki az őszintén becsületes és ki az, aki csak megjátssza – ami viszont azt jelenti, hogy akár egy mérsékelten ügyes szélhámos is lefölözheti a becsületességért járó bértöbbletet és a becstelenségből származó hasznot. Az egyensúly kialakulásának mechanizmusa nem ugyanaz, mint a sólyom-galamb játékban, de a logika igen: minél több becstelen ember van, annál jobban odafigyelnek rájuk, ami miatt kevésbé lesz a becstelenség kifizetődő. Egyensúlyban a becstelen, de magukat becsületesnek álcázó emberek pont annyian vannak, hogy a többi embernek érdekében álljon annyira figyelni, hogy ez a szám ne növekedjen. A legjobb szélhámosok hasznot húznak a tehetségükből. A legtöbbünknél viszont a becsületesség az, ami működik.

Mindez feltételez valamiféle mechanizmust, ahogy a becsületességre való ösztönző befolyásolja a becsületes emberek számát. Ilyen lehet, hogy az emberek saját magukat becsületességre szoktatják, hogy a szülők a gyerekeiket becsületesre nevelik, vagy még akár az evolúció is, ha a becsületesség egy bizonyos fokig örökletes dolog, illetve ha javítja a gének reproduktivitását.

A genetikai magyarázat összefügghet azzal, hogy miért vannak az érzéseink és a gondolataink az arcunkra írva. A gének nyilván tudnának olyan arcot csinálni, aminek nincs semmi mimikája – de ki üzletelne vele? Ki menne hozzá? Ahogy a becsületesség értékes a kapcsolatainkban, úgy az is, ha tudják rólunk, hogy nem tudunk hazudni.

Az egyszerűség kedvéért csak egyféle kapcsolatról beszéltem, és egyetlen erényről – de az érv sokkal tágabb körre is alkalmazható. Jobb olyannal házasodni, aki nem csal meg, mint aki igen; olyan munkatársat felvenni, aki nem ver át; olyan boltosnál vásárolni, aki becsületes; vagy olyannak adni ki a lakást, aki megbízható. A lényeg, hogy amíg önként lépek munka- vagy egyéb kapcsolatba olyanokkal, akik meg tudják ítélni, hogy hogyan fogok vagy nem fogok cselekedni, az érdekemben áll azt a viselkedésmintát követni, ami a többi fél összesített hasznosságának maximalizálásához is kell. A többieknek az e szerint viselkedő emberekkel való kapcsolat értéke – amely rendszerint előnyös ajánlatokban mutatkozik meg – nagyobb, mint amennyibe nekem a viselkedés kerül. Ha tehát az erényt a becsületesség melletti elköteleződésként definiáljuk, akkor megéri erényesnek lenni.

A poén

Képzeljünk el két társadalmat. Az egyikben a legtöbb kapcsolat önkéntes – mi választjuk a munkahelyünket, az alkalmazottainkat, az élettársunkat. A másikban a legtöbb kapcsolatunkról mások döntenek. Az első az, amit modern szabadpiaci társadalomnak nevezünk, a második pedig, amit tervgazdálkodásos szocializmusnak (ahol a központi céloknak megfelelően allokálják a munkásokat) vagy tradicionális társadalomnak (ahol a legtöbben egy konkrét szerepbe születnek és kevés szabad választásuk van).

Mivel a szabad társadalomban valaki csak akkor működik velem együtt, ha úgy gondolja, hogy haszna származik belőle, nehezebb a dolgom, ha becstelen vagyok, és könnyebb, ha becsületes. Ha viszont egy tervgazdaságban kell dolgoznom, a munkámat és a fizetésemet olyasvalaki állapítja meg, aki se engem nem ismer, se nem kell együttműködnie velem. Következésképpen egy becstelen munkásnak ugyanolyan lehetőségek jutnak, mint a becsületeseknek – nem beszélve arról, hogy lopni is tud majd, ha épp senki nem figyel.

A bűnöknél is hasonló a helyzet. A bunyós stratégia egyik hátránya, hogy lehet, hogy az emberek önként nem akarnak majd kapcsolatba lépni velem. Ha egy állásinterjún közlöm, hogy ha nem az elvárásaim szerint kezelnek majd, akkor agyonverem őket, aligha fognak felvenni. A bunyós stratégia sokkal kevésbé kifizetődő egy olyan társadalomban, ahol a legtöbb kapcsolat önkéntes, mint egy olyanban, amiben nem.

Ez azt jelenti, hogy egy piaci társadalomban kedvesebbek lesznek az emberek, mint egy tradicionális vagy egy központilag tervezett társadalomban. Az erényesség jobban kifizetődik, úgyhogy több ember lesz becsületes. A bűnösség kevésbé előnyös, úgyhogy kevesebb lesz a bunyós. A kapitalizmus kritikusai azt mondják, hogy a szabad társadalom ösztönzi a vak, szűken vett önérdekkövetést. A helyzet azonban ennek pont az ellenkezője.

Részlet David D. Friedman The Machinery of Freedom c. könyvének harmadik kiadásából. Fordította Madlovics Bálint.

[1] Jelen írás a The Machinery of Freedom c. könyv 60. fejezete. Az ezt megelőző fejezet Ayn Rand objektivista filozófiájáról szólt. (a ford.)

 

Posted by madlovba3

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..