Adam Smithről sokan úgy tartják, hogy bár alapvetően a szabadpiac híve volt, az oktatás ügyében kivételt tett.[1] Ez nem egészen igaz. Egy hosszú és érdekes levezetés során Smith arra jutott, hogy bár az oktatás – bizonyos társadalmakban – legitim állami funkció, az államok rendszerint nagyon rosszul látják el. A következtetése pedig az volt, hogy az állam részéről ugyan legitim dolog az oktatás támogatása, de helyesebb lenne az iskolákat teljesen magánalapokon hagyni.[2]

Ebben az esszében azt szeretném bemutatni, hogy miért volt Smith sejtése helytálló. Bár szinte minden fejlett társadalomban van – szabad és kötelező formában – közoktatás,[3] a létét megalapozó érvek nem meggyőzőek. Érvek vannak az oktatás állami biztosítása mellett, ahogy bármilyen termék vagy szolgáltatás állami biztosítása mellett is, csakhogy a pro érvek gyengébbek, az ellene szólók pedig erősebbek, mint azoknál a termékeknél és szolgáltatásoknál, amiket rutinszerűen szoktunk a magánpiacra hagyni.

Érvek a közoktatás mellett

Az állam oktatásban való szerepvállalása melletti érveket durván négy csoportba lehet osztani: externáliákon alapuló érvek, információs érvek, tőkepiaci kudarcokon alapuló érvek és egalitárius érvek. Ebben a sorrendben veszem végig őket.

  1. Externáliákon alapuló érvek

Az egyik leggyakrabban használt érv a közoktatás mellett, hogy nagy pozitív externáliákat termel. Ha a gyerekeim iskolába járnak, úgy ők az­ egész társadalom számára értékesebbek lesznek, úgyhogy nem helyes, ha akár az iskoláztatás formája, akár a finanszírozás teljes egészében rajtam múlik. Bővebben kifejtve ez az érv három variánsra bomlik, melyek közül egy téves, kettő pedig kétséges.

A legegyszerűbb változat az, ami téves. Ez azt mondja, hogy az oktatás révén nő az emberek termelékenysége, hogy a gyerekem iskoláztatásával az egész társadalom lesz gazdagabb, úgyhogy az oktatással mindenki jól jár. Az egyik nyilvánvaló probléma ezzel az érvvel, hogy ha igaz, akkor az oktatáson kívül túl sok minden másra is alkalmazandó. A fizikai tőke is növeli a termelékenységet; következik ebből, hogy minden befektetést államilag támogatni kell? Jobb utazás révén a munkások több időt tudnak tölteni a munkahelyükön, és kevesebbet az utakon; támogassa az állam az autógyártást? E logika alapján mindent támogatnunk kéne, aminek van bármi haszna – ami fölveti a kérdést, hogy mégis mit kéne akkor megadóztatnunk, hogy előteremtsük a támogatásokra a pénzt.

Ez az érv ott hibázik, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy az árrendszer már önmagában is ahhoz csoportosítja a „társadalmi hasznokat”, akik megtermelik őket. Egy gyárépítés lehet, hogy növeli a társadalom gazdagságát, de a legtöbb növekedést az aratja le, aki a tőkéjét a gyárba fektette (tökéletes versenyben az összeset). Ha autót használok ahelyett, hogy buszra szállnék, az időbeli nyereség az én szabadidőmet, illetve jövedelmemet növeli. Ha pedig az oktatás révén hatékonyabb leszek, szintén az én jövedelmem lesz magasabb. Ezért van az, hogy a legjobb jogi egyetemek több tízezer dollárt is elkérnek a hallgatóktól évente, és vannak, akik hajlandók ezt megfizetni.

Az oktatás – akárcsak egy új autó – révén keletkeznek nem piaci előnyök is. De ezek zöme szintén a hallgatókhoz megy, akik az oktatásnak hála jobban tudják majd értékelni annak a kultúrának a szépségeit, amelyikben élnek. Lehet, hogy ez kihatással lesz másokra is, de az externális hatás jellemzően kisebb, mint az illető saját haszna – ráadásul az sem mindig egyértelmű, hogy a hatás pozitív-e vagy negatív. Ha a gyerekem szakértője lesz Shakespeare-nek vagy a kvantummechanikának, lehet, hogy tanítani és szórakoztatni tudja majd a barátait, de az is lehet, hogy hülyének érzik majd magukat mellette. Hasonlóképp, az új kocsim szépsége nyújthat komoly esztétikai élményt, de kelthet irigységet is azokból, akik látják az utcán. Az oktatási intézményrendszert a bizonytalan, harmadik félre gyakorolt hatásokra alapozni pont annyi értelme van, mint az autók dizájnját minden ember, kivéve a tulajdonos ízléséhez szabni.

Van viszont egy fontos szempont, ami miatt az oktatásba (avagy egy gyárba) történő befektetés komoly pozitív externáliákat termel. Ha a jövedelmem a saját termelékenységemet is mutatja – ahogy ez jellemzően így van egy piacgazdaságban –, a jövedelmemnek csak egy részét kapom meg. A többit elveszi az adóhatóság. Ebből következik, hogy vannak befektetések – akár fizikai, akár humántőkébe –, amiket lehet, hogy érdemes lenne megtenni, mégsem valósulnak meg, mert a haszon befektetőnek jutó része nem fedezné a befektetést. A néhány hasznos befektetés elmaradásának kudarca az egyik formája annak, amit a közgazdászok „holtteher-veszteségnek” hívnak – az adóztatás költsége a begyűjtött összeg felett.

Van viszont egy probléma, amikor ezt a fajta hatékonytalanságot a befektetések támogatásával próbálják orvosolni. Ahhoz, hogy valamit az állam támogatni tudjon, adókat kell szednie – és az új adók növelik a holtteher-veszteséget, párhuzamosan a támogatások által elért csökkenéssel. A holtteher-veszteség az adóztatás ellen érv, nem a támogatás mellett.

Az externáliákon alapuló érvek második típusa nem a tanult emberek megnövekedett gazdasági teljesítményében látja az externáliát, hanem a megnövekedett erényben. A közoktatás ezen igazolásának vallási és utilitariánus változata a 19. században volt népszerű. A konzervatívok azért akartak központilag szabályozott oktatást, hogy a tömegeket vallási erényekre neveljék. Sok utilitariánus, köztük maga Bentham is úgy vélte, hogy bár a szabadság a legtöbb esetben jó dolog, az embereknek először meg kell tanítani, hogy hogyan használják a szabadságukat – tehát hogy megértsék, mi az utilitarianizmus. Ennek az érvnek egy mai napig népszerű változata szerint a tanulatlan emberek különösen nagy valószínűséggel lesznek bűnözők, tehát a közoktatás a bűnmegelőzés egyik formája. Még nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna, hogy azért kell közoktatás, hogy a gyermekeink környezettudatosak legyenek, hogy megfelelően képezzük ki a Föld nevű űrhajó legénységét, de ez lenne a kézenfekvő lépés az érvelés evolúciójában – főleg, ha megnézzük, hogy mit is tanítanak a gyerekeknek a naprakészebb általános iskolákban.

Az elgondolásnak két változata van: oktatás és indoktrináció. Az első azt feltételezi, hogy a bűnözés és a többi helytelen viselkedés a butaságnak, nem pedig racionális döntésnek az eredménye. A valóság viszont nem pont ezt igazolja. A bűnözők a bűnelkövetés terén alapvetően racionálisak – kis öregasszonyokat például gyakrabban rabolnak ki, mint focistákat. Olyan bűnözők, akiket elkaptak és le is csuktak már, gyakran esnek vissza a bűnözői létbe – miközben az élmény minden bizonnyal többet tanít nekik a döntéseik következményeiről, mint amit bármelyik iskolában tanulhatnának. És persze még ha a tudatlanság valóban a bűnözés egyik forrása is lenne, fel kéne tételeznünk, hogy az állami iskolák jobbak a tudatlanság mérséklésében, mint a magániskolák. Mint látni fogjuk, ezt az elmélet és a tapasztalat egyaránt megkérdőjelezi.

Az érvelés indoktrinációs változatának valamivel több értelme van. Magániskolákban a gyerekek azt fogják majd tanulni, amit a szüleik szerint tudniuk kéne, míg állami iskolákban azt tanulják, amit az állam szerint kéne tudniuk. Így a közoktatás lehetőséget nyújt az államnak arra, hogy olyan dolgokat tanítsanak a gyerekeknek, amiket ők vagy a szüleik nem gondolnak az érdekükben állónak. Amennyiben bizonyos erények megkövetelik, hogy néha a saját érdekeinkkel szemben cselekedjünk – például hogy ne lopjunk akkor sem, amikor senki sem figyel –, akkor ez egy jó lehetőség arra, hogy erkölcsösre neveljük a gyerekeinket.[4]

Az egyik jó válasz erre az érvre Wiliam Godwintől származik, aki 1796-ban mondta, hogy reméli, „hogy az emberiségnek sosem kell majd egy ennyire fontos leckét egy ennyire korrupt csatornán keresztül megtanulnia”. Mai nyelven fogalmazva, az állami oktatás valóban jó lehetőséget nyújt a gyerekek indoktrinálására – de nincs jó okunk feltételezni, hogy a kormány a saját szempontjából annak az indoktrinálását tartja majd előnyösnek, ami a számunkra is előnyös lenne. A modern társadalmak jó része kialakított olyan, erős jogi korlátokat, amik meggátolják az államot, hogy szabályozza, hogy az emberek miben higgyenek; jó példa erre az USA alkotmányának első kiegészítése. Furcsának tűnik ezt olyan intézményekkel kombinálni, amik pont a jogi korlátok ellenkezőjére szolgálnak.

Egy Godwinnél frissebb tanulmányban John Lott ad egy érdekes választ arra, hogy miért is az állam irányítja az oktatást a modern társadalmakban.[5] Szerinte a közoktatás alapvetően arra szolgál, hogy az állam csökkentse a nép kontrollálásának a költségeit. Az általa kínált bizonyíték egyrészt a modern közoktatási rendszerek kialakításán alapul – főként, hogy gyakorlatilag nincs olyan rendszer, ahol a szülők választják a képzést plusz a finanszírozás a diákszámmal arányos, ami ugyebár arra ösztönözné az iskolákat, hogy azt tanítsák, amit a szülő akar, nem pedig, amit az állam. Másrészt pedig Lott statisztikai elemzéseket is készített különböző országok adataiból, hogy feltárja az összefüggéseket a közoktatás és a kormányzat más aspektusai között.

Végül, de nem utolsó sorban az externáliákon alapuló érv egy fajtája szerint az oktatás azért előnyös mindenkinek, mert racionális szavazókat nevel.[6] Ez az érv logikailag helytálló, de az érvényességi köre korlátozott. Talán leginkább az oktatás támogatása mellett érv, nem az irányítása mellett. Nekem személyes érdekem, hogy jól értsem a világot körülöttem, és a tudásom aztán segít majd az állami intézkedések megítélésében, ahogy a magánéleti döntésekben is. Az oktatás állami irányítása mellett csak azt lehet felhozni, hogy így rám tudnak kényszeríteni olyan tudást, ami a szavazáshoz fontos, de a magánéletben nem. Azonban a szerv, ami megszabja a tananyagot, közvetlenül érdekelt abban, hogy hogyan szavazzak – ami visszavisz minket az indoktrináció problémájához.

Másodszor, ez az érv azt feltételezi, hogy a különböző szavazóknak azonosak az érdekeik, tehát hogy ha racionálisan szavazok, az ugyanúgy előnyös lesz neked, mint nekem. Vannak ügyek, ahol ez nyilván igaz. De vannak más ügyek – sajnos a modern társadalmakban elég sok –, amik arról szólnak, hogy egy bizonyos csoportnak kedvezzenek egy másik kárára. Ilyen esetekben a számodra racionális döntés lehet, hogy engem rosszabb helyzetbe hoz. Így annak támogatása, hogy az emberek megtanulják jobban használni a politikai rendszert a saját érdekükben, nem más, mint a politikai megfelelője egy fegyverkezési verseny támogatásának, és pont olyan improduktív is.

Az externáliákon alapuló érvek – nemcsak az oktatás, más ügyek kapcsán is – gyakran ott hibáznak, hogy csak bizonyos irányú externáliákat vesznek számításba, az ellentétes irányúakat pedig figyelmen kívül hagyják. Az oktatás kapcsán csak a pozitív externáliákat tekintik, a népesedés vagy a globális felmelegedés kapcsán csak a negatívakat. Az eredmény így könnyen lehet, hogy félrevezet majd, hiszen az externáliák egyenlege az, ami legitim érv lehet az állami beavatkozás mellett. Ha csinálok valamit, ami valakinek egy dollár hasznot hoz, de egy másik embernek két dollár veszteséget, akkor ez a támogatás ellen érv, nem mellette.

Milyen negatív externáliái lehetnek az oktatásnak? Az egyik, amit az előbb említettem – jobb oktatás révén lehet, hogy hatékonyabban tudod majd használni az államot, hogy erőforrásokat vonj el magadnak az én káromra. Hasonlóan van ez a magánszférában is: a tudatlanság lehet, hogy bűnözőket termel, de az oktatás meg okosabb bűnözőket.

Az oktatás akkor is termelhet negatív externáliákat, ha a státuskeresés versenyében kamatoztatják.[7] Az embereknek nem csak a fogyasztói kosár a fontos, benne fizikai javakkal és szolgáltatásokkal. Lehet, hogy azért járok iskolába, illetve járatom oda a gyerekemet, mert azt akarom, hogy több legyen a jövedelmünk és magasabb a státusunk, mint a szomszédomnak, illetve az ő gyerekének. És ha ő is hasonlóan gondolkodik, akkor csak egymás kárára tudjuk javítani a helyzetünket.

Összefoglalva, az externáliákon alapuló érvek kevés önálló alapot szolgáltatnak a közoktatás fenntartásához. Legjobb esetben is csak azt igazolják, hogy a magániskoláknak kéne valamennyi támogatást kapniuk – és még ez sem biztos, egyrészt mert a pozitív externáliákon alapuló érvelés gyenge, másrészt pedig, mert a gyakorlatban nehéz elválasztani a támogatást az irányítástól.

  1. Információs érvek

Egy másik érvelés szerint azért kell közoktatás, mert a rosszul iskolázott szülők nem tudnak iskolát választani a gyermekeiknek. Mint John Stuart Mill írja: „A műveletlenek nem kompetens bírái a műveltségnek.” Ez az érv elismeri, hogy a közoktatásban azt tanulják majd a gyerekek, amit az állam szerint tudniuk kéne, nem pedig azt, amit a szüleik szerint kéne tudniuk – de ezt a közoktatás előnyeként tartja számon.

Ez az érv legjobb esetben is csak arra jó, hogy egy generációnyi közoktatást igazoljon. Ahogy az első generációt kiműveltük, nekik már elég iskolázottnak kell lenniük, hogy kiválasszák a megfelelő oktatást a gyerekeiknek. Amerikában és Nagy Britanniában viszont általános közoktatás van már legalább öt vagy hat generáció óta. Ha jól működő rendszer lenne, mostanra már nem lenne szükség rá – ha pedig nem végzett jó munkát, akkor lehet, hogy valami mással kéne próbálkozni.

Egy másik gond ezzel az érvvel, hogy a legtöbb dolog, amit a közoktatásban tanítanak (illetve általában nem is tudnak megtanítani), bőven a legtöbb szülő tanultsági szintjén belül van. Amennyiben az iskola legfőbb dolga a társadalmi léthez szükséges alapvető képességek átadása, a szülők jól meg tudják ítélni, hogy a gyereküknél ez megvalósul-e, vagy sem. Még ha egy szülő nem is tud olvasni, azt meg tudja ítélni, hogy a gyereke tud-e. És bár vannak kérdések, amik meghaladják a szülők kompetenciáját, a szülők bármikor támaszkodhatnak szakértők véleményére – ahogy valójában ezt is teszik adófizetőként. A különbség a szülőként történő magán-tanácskérés és a politikusokra hagyatkozás között annyi, hogy egy szülőnek sokkal erősebb ösztönzője van iskolaválasztásnál megfontoltan dönteni, mint szavazáskor.

A szülőknek van még egy nagy előnyük az oktatási minisztériumhoz képest – hogy rengeteg részletes információ áll a rendelkezésükre, ingyen. Azzal, hogy figyelnek a gyerekeikre, illetve meghallgatják őket, a szülők sokat megtudnak arról, hogy a gyerekek milyen oktatásban részesülnek. Ahogy West írta a 19. századi angol helyzetről, „a szülők maguk voltak a saját felügyelőik, és a hivatalos felügyelőknél nemcsak többször, de jóval rendszeresebben is ellenőrizték a gyermekeiket”.[8]

A szülők elképzelései gyakran mentek szembe az „oktatási szakértők véleményével”, de nem mindig a szülők tévedtek. Skóciában például 1800 körül a szülők „egyre nagyobb ellenállást tanúsítottak az ellen, hogy az egyházi iskolákban a klasszikus nyelvek és a vallás tanítására helyezték a hangsúlyt. […] A szülők panaszkodtak, hogy a gyerekeik nem részesülnek megfelelő oktatásban, mert »nem tanítják meg őket írni«.”[9] A 20. században is zajlottak hasonló viták, például akörül, hogy alsóban a hangos olvasás helyett áttértek a néma vagy követő olvasásra, vagy, hogy később kezdtek csak el a gyerekek a New Math-irányzat szerint tanulni – mindkettőnek komoly köze lehetett ahhoz, hogy az amerikai oktatás teljesítménye drasztikusan visszaesett 1960 és 1980 között. A szülőknek együtt kell élniük az oktatási rendszerrel való kísérletezés következményeivel; az oktatásirányítóknak mindig lesz új generáció, akin kísérletezhetnek. Mint Adam Smith írja:

Ha nem lennének nyilvános tanintézmények, akkor nem lehetne semmiféle olyan rendszert vagy tudományt tanítani, amely iránt némi érdeklődés nincs, vagy amelynek megtanulását az idők körülményei nem teszik szükségessé, hasznossá vagy legalábbis divatossá. Egy magántanító sohasem találhatná meg számítását abban, hogy egy hasznosnak elismert tudományt elavult és kivénült rendszer szerint [tanít], vagy hogy olyan tudományt tanítson, amelyről általában azt hiszik, hogy merőben haszontalan és az értelmetlenség és álokoskodás tudálékos tömkelege. Ilyen rendszerek és ilyen tudományok nem tarthatók fenn sehol máshol, csak az oktatásnak ama kiváltságos társaságaiban, melynek boldogulása és jövedelme nagy mértékben független hírnevüktől és teljesen független szorgalmuktól.[10]

G. West pedig azt sugallja, hogy azon eszme mögött, miszerint a gyereknek azt tanítsák, amit tudniuk illik, nem pedig azt, amit a szüleik szerint tudniuk kéne, a múltban és felehetően még ma is az áll, hogy mindegyik szakértő azt hiszi, hogy majd az általa illendőnek tartott tananyagot teszik kötelezővé:

A francia fiziokraták azért akartak nemzeti oktatási rendszert, hogy azon keresztül propagálják a gazdaság működésének általuk felfedezett »titkait«. […] A 19. század papjai a bűnözést okozó »tudatlanságot« mindig a saját konkrét egyházuk tanításainak nem ismereteként definiálták. Az utilitariánusok szerint az állam törvényeinek, tehát a szabályoknak és a bizonyos cselekedetek után járó fájdalmas következmények a nem ismerete volt a kulcs. Malthus szerint a fő gond az volt, hogy nem ismerték az ő népesedéselméletét. Számára a közoktatás célja, hogy elnyomja az olyan »szofistákat«, mint Condrocet. Utóbbi lett aztán a francia állami oktatás atya, és minden kétséget kizáróan az volt a célja, hogy a rendszer az igazság általa képviselt változata szerint neveljen.[11]

  1. Tőkepiaci kudarcok

A humántőke-befektetés sajátos problémáit is fel szokták néha hozni, hogy igazolják az állam oktatási szerepvállalását. Ha kölcsönt szeretnék kérni egy nagy haszonnal kecsegtető gyárépítéshez, felajánlhatom a gyárat biztosítékként. Ha viszont az ugyancsak nagy haszonnal kecsegtető oktatásomba szeretnék fektetni, ott ilyen lehetőségem nincs. Az Egyesült Államok és a legtöbb fejlett ország jelenleg hatályos törvényei szerint megtehetem, hogy elvégzek egy iskolát, majd csődöt jelentve leírom a tartozásomat. Tehát a humántőkébe történő értékes befektetés lehet, hogy nem valósul meg, ha a kérdéses személy nem képes a befektetést önerőből finanszírozni.

Hogy ez az érv mennyire fontos, az attól függ, hogy az elemzési egységünk az egyén-e, vagy a család. Ha ugyanis a család, akkor az érv a társadalomnak egy jóval kisebb részére vonatkozik. A legtöbb család képes fedezni a gyermeke oktatását a folyó jövedelméből. Sőt valójában a legtöbb család már most is maga fizet – adók formájában, amit közoktatásra vesznek el tőle. Lehet, hogy egy ilyen kiadást kevésbé engedhet meg magának egy kis jövedelmű nagycsalád, mint egy nagy jövedelmű kiscsalád. Viszont van rá bizonyíték, hogy a magániskolák az adott oktatási színvonalat olcsóbban biztosítják, mint az állami iskolák, úgyhogy a legtöbb szülő számára kisebb terhet jelentene egy privatizált rendszer. A piaci kudarcról szóló érv így már csak a családoknak egy kis töredékére vonatkozik, akik a jövedelmi eloszlás alján helyezkednek el.

Ami pedig őket illeti, több dolog is van, amit érdemes belátnunk. Az első, hogy nincs sok értelme az egész társadalomnak csinálni közoktatási rendszert, ha csak az alsó néhány százalék humántőke-befektetését akarjuk támogatni. A második, hogy a jelenlegi rendszer épp azoknál produkál különösen rossz eredményeket, akiknek a legnehezebb lenne önállóan képeztetni magukat, úgyhogy ez felveti a kérdést, hogy vajon számukra ez mennyivel előnyösebb egy magániskola-rendszernél. A harmadik pedig, hogy a 19. században láttuk, hogy még a nagyon szegény emberek is képesek voltak a gyerekeiknek legalább egy minimális oktatást nyújtani. A kora 19. század brit munkásai sokkal szegényebbek voltak, mint akik ma Amerikában szegények, és mégis az adatok azt mutatják, hogy a legtöbben képesek voltak állami segítség nélkül elég oktatást vásárolni, hogy a gyermekeik legalább az alapvető készségeket elsajátítsák – ez több, mint amit sok szegény gyerek ma megkap.

Problémákat is felvet, ha az elemzésünk egysége nem a gyerek, hanem a család. A legtöbb család képes finanszírozni a gyermeke oktatását, de nagyon kevés gyerek tudna önállóan elég pénzt előteremteni. Egy magánalapokon nyugvó rendszer szinte az összes gyerek esetében arra épít, hogy vannak szülők, akik törődnek a gyermekeik jólétével, és hajlandók finanszírozni az oktatásukat.

A legtöbb szülő a legtöbb társadalomban igenis törődik a gyereke jólétével. Ezt egyrészt lehet önzetlenséggel is magyarázni, ami evolúciós alapon sem felfoghatatlan dolog, másrészt pedig lehet, hogy a szülők szeretnék, ha öregkorukban a gyerekeik el tudnák tartani őket. Ezek nem tökéletes ösztönzők – vannak szülők, akik feláldozzák a gyermekeik jólétét a sajátjukért. De a szabad szülői döntéshozatal alternatívája a legtöbbször nem az, hogy a gyerek hozza a döntést – egy ötéves, akinek legtöbbször nemhogy pénze, de információja és politikai ereje sincsen. Az alternatíva az, hogy a gyerekről ne a szülei, hanem más felnőttek – bürokraták, politikusok, szavazók – döntsenek. Könnyen lehet, hogy a szülők nem lesznek a gyerekeikkel mindig önzetlenek, de az összes felnőtt közül még mindig ők azok, akiknél a legnagyobb a támogatás valószínűsége. Ha nem szívesen hagynánk a gyerekekről szóló döntést a szülőkre, akkor még határozottabban kell elleneznünk, hogy bárki másnak a kezébe helyezzék a döntést.

A valóság megint megdöbbentő képet mutat. Olyan szegénység közepette, amit a legtöbbünk el sem tud képzelni, a brit szülők a kora 19. században iskolába tudták küldeni a gyerekeiket – nem annyi időre, mint ahány évig a mi gyerekeink tanulnak, de ahhoz elég volt, hogy elsajátítsák az alapvető készségeket. Egy évszázaddal később Amerikában a bevándorlók szülei rendszeresen áldozták fel magukat a gyerekük oktatása érdekében. Egyelőre még nem láttunk hasonló önfeláldozást azok részéről, akik a közoktatásban dolgoznak – mondjuk egy tanársztrájkot, ami alacsonyabb béreket követelne, hogy több pénz jusson tankönyvekre.

  1. Az egalitárius érv

Végül az egyik legerősebb érv a teljesen privatizált oktatási rendszerrel szemben, hogy támogatja és tartósítja az egyenlőtlenségeket. A gazdagabb szülők többet költenek majd a gyerekeikre, így aztán ők tanultabbak, sikeresebbek és gazdagabbak is lesznek. A hatást csak tovább mélyíti, hogy a családi háttér önmagában is erősen befolyásolja az iskolai teljesítményt, családonként egyforma oktatási kiadások mellett is. Ahhoz, hogy egy szegény és aluliskolázott család gyermeke ugyanolyan jól képzett legyen, mint egy gazdag és jól iskolázott család gyermeke, átlagosan sokkal többet kéne költeni az előbbire.[12]

Legalább két lehetséges válasz van erre az érvre. Az egyik, hogy jó lenne, ha a célunk az oktatás lenne, nem pedig az egyenlőség. Ha a rendszer teljes privatizálása a társadalom szegényebbik felének kicsit, a gazdagabb felének pedig nagyon javítana a helyzetén, akkor mindkét csoport jól járna. Bővebben kifejtve ez az érv messzebbre vinne, mint ameddig ebben az esszében el szeretnék menni.

A másik válasz az, hogy egy teljesen privát rendszer lehet, hogy egyenlőtlen oktatást eredményez, de a mai közoktatás is – és korántsem világos, hogy melyik okoz nagyobb egyenlőtlenségeket. A mai közoktatási rendszerben az iskolák minősége nagymértékben és nem véletlenszerűen tér el az ország egyik pontja és egy másik közt. Ennek az egyik oka, hogy a magasabb jövedelmű városokban átlagosan többet tudnak és akarnak költeni oktatásra, mint az alacsonyabb jövedelmű régiókban, bár az USA-ban ez a különbség valamennyire csökkent a törvényi szabályozások következtében. A második ok, hogy a gazdagabb és iskolázottabb szülők gyerekeit általában könnyebb oktatni, mint a szegény régiókban születetteket. Harmadszor pedig közrejátszhat még az is, hogy a kertvárosi gazdagok a szegényeknél hatékonyabban tudják befolyásolni a politikát.

Az első két tényező ott lenne egy teljesen privatizált rendszerben is, de van okunk feltételezni, hogy a jelentőségük kisebb lenne. Egy magánalapokon nyugvó rendszer kevésbé lenne földrajzilag merev, mint a mai közoktatás. Azok a szegények, akiknek jó képességű gyermekeik vannak, és hajlandók sokat áldozni rájuk – nem egy ilyet láttunk már –, jobb iskolákba is küldhetnék a gyermekeiket ahelyett, hogy abba a körzetbe kéne járniuk, ahol történetesen élnek. Technikailag ez nem elképzelhetetlen egy állami rendszerben sem, sőt néhol elő is fordul az ilyesmi, de nem gyakori – talán azért sem, mert ezzel az oktatási kormányzat tagjai lemondanának a hatalmuk egy részéről a szülők javára.

A magánalapokon nyugvó rendszer egy másik előnye a szegény szülők számára, hogy közvetlenül szólhatnának bele, hogy milyen oktatást kap a gyerekük, politikai hatalom nélkül – amiből a szegényeknek törvényszerűen kevés szokott lenni. A jövedelmi korlátaik függvényében a szegényeknek meglenne az a gazdasági hatalmuk, ami mindenki másnak is: az, hogy eldönthetik, hogy kitől akarnak vásárolni.

Végül pedig a teljesen privatizált rendszerben a szegény gyerekek legalább valamennyi oktatást kapnának. A mai közoktatásban, ami a legerősebben meghatározza az oktatási teljesítményt, az a családi háttér. Erre az egyik magyarázat az, hogy a szülők önmagukban is jelentős részét képezik a gyerekek környezetének, úgyhogy belejátszanak a tanulmányaikba. De az is lehet, hogy a mostani iskolákban nem túl jó a tanítás, úgyhogy a gyerekek a szükségesnél jobban függnek attól, amit a környezetüktől tanulnak. Ha így van, akkor a szegények – akiknek a gazdagoknál nagyobb szükségük van a szüleiktől nem beszerezhető dolgokra – lehet, hogy relatíve több előnyhöz jutnának az oktatási rendszer színvonalának általános javulása által.

Történelem

Sok mindennél, amit emberek csinálnak, kétféle történelem létezik: a népszerű történelem, ami főként mitológia, és a valódi történelem. Az oktatás kapcsán elég sokat tudunk a valódi történelemről, hála E. G. Westnek.[13] A brit és amerikai közoktatási rendszerek történelmét vizsgálva számos olyan tényt azonosított, amik bőségesen cáfolják azt a nézetet, hogy a tömegoktatást kizárólag állami beavatkozás révén lehet biztosítani. Ezek a következők:

1) Nagy Britanniában az oktatási kiadások a nemzeti jövedelemnek nagyjából ugyanakkora hányadát tették ki az állami beavatkozás és a kötelező iskoláztatás bevezetése előtt, mint utána.

2) Az állam belépése előtt szinte minden gyerek járt iskolába. Akik ennek ellenkezőjét állították – Angliában érveltek így az állami beavatkozás mellett –, azok egyszerűen rosszul olvasták a statisztikákat. A leggyakoribb hiba az volt, hogy először is úgy számolták ki, hogy hány gyereknek kéne iskolába járnia, hogy önkényesen vettek egy irreálisan magas számot, ahány évig az oktatásnak kéne tartani, és kiszámolták, hogy hány gyerek lenne iskolában, ha annyi évig minden gyerek iskolába járna. A valóban iskolába járók számát ezután összevetették a kapott számmal, és azt mondták, hogy ekkora az iskolába járó gyerekek aránya. A gyakorlatban viszont – mint West rámutat – a közvetlenebb adatok azt mutatják, hogy az állami beavatkozást (azaz kb. 1830-at) megelőzően szinte mindegyik gyerek járt legalább néhány évet iskolába. A valós és számított iskolai jelenlét közti különbség igazából azt mutatta, hogy a gyerekek kevesebb évig jártak iskolába, mint amennyit a számítás során feltételeztek.

Ugyanennek a hibának volt különösen ékes példája a brit magán- és a porosz állami rendszer összehasonlítása, amit a Manchesteri Statisztikai Társaság végzett el 1834-ben. A szerzők úgy számoltak, hogy a brit gyerekeknél 10 évig tart az iskola, ennek alapján pedig kimutatták, hogy Manchesterben a gyerekeknek csak kétharmada járt suliba, szemben az (állítólag) száz százalékos porosz aránnyal. A porosz iskolarendszerben viszont az oktatás csak 7 éves volt – tehát ha igaz is, hogy minden gyerek végigjárta a hétévnyi iskolát, az egy gyerekre jutó átlagos iskolai évek száma nagyjából ugyanaz volt mindkét rendszerben (Poroszországban 7, Manchesterben 6 és fél). A Statisztikai Társaság semmilyen bizonyítékkal nem szolgált, hogy a brit szám a 10 évet végigjáró diákok kétharmadát képviselte volna, később pedig ki is derült, hogy nem. Azoknak, akik soha nem jártak iskolába, az aránya a későbbi számítások szerint valahol 1 és 3 százalék között volt.

3) Azok a számítások, amik az oktatás teljesítményét az írni-olvasni tudásban mérték (ezt egyfelől különböző tanulmányok, másfelől pedig egy közelítő változó – hogy hány vőlegény írt alá házasságkötéskor – segítségével állapították meg, amik mind elérhetőek voltak hosszú idősorokban), nem mutattak ki szignifikáns eltérést az állami beavatkozás hatására. Amennyire meg lehet mondani a (nagyon tökéletlen) adatok alapján, az írni-olvasni tudás már az állami részvétel megjelenése előtt is gyors növekedésnek indult. Az írni-olvasni tudásban mért legtöbb növekedés pedig már akkorra lezajlott, amikor az országos közoktatási rendszert bevezették, illetve kötelezővé tették.

4) A közoktatási rendszer elterjedése többnyire azoknak volt köszönhető, akik a rendszert működtették – és ezt aligha tették önzetlenül. A változás fő hatása az volt, hogy leváltották, nem pedig kiegészítették a korábbi magániskola-rendszert.

Az iskolai utalvány (voucher), mint alternatíva

Eddig két alternatíváról beszéltem – közoktatásról és magánoktatásról. Egy valahol a kettő között elhelyezkedő alternatíva az, hogy az állam egy fix összeget nyújt évente minden diáknak, amit aztán arra lehet használni, hogy a szülők oktatási szolgáltatást vásároljanak bármilyen magán oktatási szolgáltatótól.[14] Mennyire oldja meg egy ilyen rendszer a már említett problémákat?

Az utalványos rendszer orvosol pár gondot a humántőke-piaci kudarccal kapcsolatban. Azok a családok, akik túl szegények ahhoz, hogy a gyerekeiket iskolába küldjék, használhatják az oktatási utalványt. Az olyan szülők, akiket nem érdekel annyira a gyerekük jóléte, hogy fizessenek érte, szintén élhetnek az utalvánnyal, melynek révén költségmentesen oktathatják a gyerekeiket. Az utalványos rendszer lehet, hogy az egyenlőtlenségeket is csökkenti, mind az állami, mind a privatizált rendszerhez képest. Viszont ez sem törölné el az egyenlőtlenségeket, hiszen a szülők szabadon kiegészíthetnék az utalványt,[15] illetve a szülők maguk is nagy hatással vannak a gyerekeik fejlődésére.

Nem világos, hogy az utalványos rendszer megoldana-e bármilyen, a tisztán magánalapú rendszer által felvetett problémát. Példának okáért nem lehet vele megoldani a pozitív externáliák okozta hatékonytalanságokat – feltéve, hogy elfogadjuk, hogy vannak ilyen externáliák, és jelentősek is. Az utalvánnyal egy dollárral többet költeni oktatásra a szülőknek nulla dollárral kerül többe az utalvány összegéig, és egy dollárral felette. Ez azt jelenti, hogy azok, akik mindenképp többet költenének, mint az utalvány, ugyanannyit fognak költeni, mint a privát rendszerben.[16] Ha jelentősek a pozitív externáliák, ez a szint a hatékonynál alacsonyabb lesz. Azok a szülők viszont, akik kevesebbet költöttek volna oktatásra az utalvány nélkül, most az utalvány összegének megfelelően költenek majd – ami vagy több, vagy kevesebb oktatást eredményez, mint ami hatékony lenne. Az externáliák kezeléséhez az lenne a célravezető, ha az állam az iskolai kiadásoknak akkora százalékát fedezné, ahány százaléka az oktatásból származó nyereségnek nem a gyerekhez és a szüleihez, hanem másokhoz kerül. Az utalványnak csak akkor van értelme – ebből a szempontból –, ha ismerjük az oktatási kiadások optimális szintjét, valamint ha ez minden családnál nagyjából ugyanakkora – ami nem valószínű.

Bár az utalványok nem adnak megfelelő ösztönzőket az externáliák kezelésére, a közoktatás még mindig rosszabb. Ha egy szülő 1000 dollárt akar költeni a gyermeke oktatására, miközben az állam csak 900 dollárt költ diákonként, a szülő kénytelen lesz egy magániskolának adni 1000 dollárt: ez ezerdollárnyi költség százdollárnyi plusz oktatásért.[17] Ha a pluszköltség kevesebbet ér, mint a plusz kiadás, akkor a szülő inkább a közoktatásban hagyja majd a gyerekét, ahol kevesebbet oktatást kap majd, mint egy teljesen privát rendszerben. Tehát a közoktatás révén lehet, hogy kevesebb pénz megy majd oktatásra, mint amennyit a szülők önként, egy magánalapú rendszerben hajlandók lennének elkölteni – ami a pozitív externáliák alultermelése jelentette problémát csak rontja, nem pedig javítja.

Hogy egy utalványos rendszer megfelelne-e azoknak, akik szerint a szülők nem tudnának a gyerekeik oktatásáról jól dönteni – vagy azért, mert nem is akarnak, vagy azért, mert nincs elég tudásuk hozzá –, az attól függ, hogy az állam mennyire szabályozza az utalványt elfogadó iskolákat. Ez rámutat az utalványok egyik fő hátrányára is: ha a kormány fizeti a zenészt, lehet, hogy ő is rendeli a nótát. Ha az állam utalványokat ad az oktatás finanszírozására, valószínűleg meg fogja határozni, hogy mi számít nála oktatásnak. Így az utalványos rendszer – a közoktatáshoz hasonlóan – használható indoktrinációra, illetve hogy átirányítsák az „oktatási kiadásokat” az olyan, politikailag jobban szervezett csoportoknak, mint a tanárok vagy a tanügyi adminisztrátorok. Elvileg lehetne tervezni olyan utalványos rendszert, amiben ezek a problémák minimálisak, talán úgy, ha azt vesszük iskolának, aminél az objektív kimeneti eredmények átlaga eléri az állami iskolákét – de közel sem világos, hogy egy ilyen rendszert bevezetnének-e, illetve működtetnék-e.

Egy másik érv az utalványok ellen, hogy pazarlást is ösztönözhetnek. Abban a két évtizedben, amikor az amerikai iskolák teljesítménye – objektív mércék alapján – bezuhant, az egy diákra jutó reálkiadások durván megduplázódtak. Egy utalványos rendszerben az iskolákat ellátó érdekcsoportok – tankönyv-kiadók, tanár-szakszervezetek, és így tovább – lobbizhatnak az utalvány összegének emeléséért, ami az optimális szint fölé viheti az oktatási kiadásokat. És bár a képességüket, amivel ilyenformán maguk felé folyatnák a pénzeket, korlátozná az iskolák közti minőségi verseny, a nagyobb kereslet általában emelni fogja a termékük árát.

Konklúzió

Sok érvet fel lehet hozni a mellett, hogy az állam vegyen részt az oktatásban támogatóként vagy szolgáltatóként – ahogy gyakorlatilag bármilyen termék vagy szolgáltatás kapcsán is felhozhatunk érveket az állami szerepvállalás mellett. Igyekeztem bemutatni, hogy az oktatás kapcsán felhozott érvek nem túl erősek. Vannak még általános érvek, hogy miért nem jó, ha az állam bármiben szerepet vállal – vannak politikai kudarcok is, ráadásul a közgazdaságtan szerint a magánpiacok általában megközelítőleg optimális kibocsátást biztosítanak minimális költség mellett. Az oktatás kapcsán vannak még további, nagyon erős érvek az állami irányítás ellen. Az egyik legfontosabb, hogy az állam kezében az oktatás az indoktrináció eszköze lehet, melynek révén a kormány, illetve az oktatási döntéshozók vagy az erős lobbi-csoportok a saját nézeteiket taníttathatják.

Ebből a szempontból a közoktatás egyik legfőbb hátránya az egységesség. Bármilyen oktatás indoktrinációnak minősül annál, aki nem fogadja el, amit tanítanak neki. Egy magánrendszerben viszont nincs egy kizárólagos ortodoxia. A különböző gyermekeknek különböző dolgokat tanítanak, a szüleik és – kisebb mértékben – a tanárok, tankönyv-írók és más oktatásban részt vevő emberek preferenciáinak megfelelően. Az iskolából kikerülve a már felnőtt gyerekeknek lehetőségük van arra, hogy pótolják a saját oktatásuk nyújtotta hiányosságaikat, ha olyanokkal érintkeznek, akik más iskolában végeztek, illetve más dolgokat tanultak. Egy állami rendszerben nagy a veszélye, hogy egy hivatalos ortodoxiát tanítanak majd mindenkinek.

A közoktatás egy további hátránya – különösen egy sokszínű társadalomban –, hogy szinte szükségképpen tartalmaz államilag elismert vallást. Nem lehet úgy gyerekeket tanítani, hogy ne beszélnénk nekik arról, hogy a vallások miben térnek el. A vallásilag semleges oktatás – legalábbis az USA-ban – abban merül ki, hogy a tanárok (ahogy az átlagemberek is) úgy veszik, hogy amiben ők hisznek, az tény, amiben mások hisznek, az vallás. Egy közoktatási rendszer egy megosztott társadalomban így tovább mélyítheti az árkokat, hiszen az egyes szülők gyermekeit más emberek vallása szerint indoktrinálják majd.

A közoktatás rengeteg hátrányát megoldaná, vagy legalábbis mérsékelné egy utalványos rendszer. Azonban míg egy ilyen rendszer komoly javulást jelent a hagyományos közoktatáshoz képest, kevés okunk van feltételezni, hogy jobb lenne egy teljesen privatizált rendszernél. A fő érv az utalványok ellen, hogy az államnak mindenképp meg kell határozni, hogy mi számít oktatásnak és mi nem, máskülönben nem tudja megszabni, hogy kinél lehet fizetni az utalvánnyal. Egy konkrét definíció alkalmazása a magániskoláknál hasonló problémákkal járna, mint amik a közoktatásban vannak, bár valószínűleg jóval kisebb mértékben.

Összességében kijelentem, hogy Adam Smith-nek igaza volt. Fenn lehet tartani közoktatási rendszert, de körültekintőbb, ha nincs.

A tanulmány kézirata – amin a fordítás alapul – online elérhető (The Weak Case for Public Schooling), nyomtatásban a Liberty nevű folyóiratban jelent meg (1993). Fordította Madlovics Bálint.

[1] A cikket E. G. Westnek ajánlom, akinek – bár szokatlanul nagy időnek kell eltelnie, míg az elképzelésekből politika lesz – az unokáink sokkal tartoznak majd. A legtöbb történelemmel kapcsolatos megjegyzésem forrása E. G. West, Education and the Industrial Revolution, P.T. Batesford & Co., London 1975.

[2] Adam Smith, Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól II., Napvilág kiadó: Budapest 2011, 368-369. o.

A nevelés és a vallási oktatás intézményeinek kiadásai is kétségtelenül az egész társadalomnak javát szolgálják, és ezért igazságtalanság nélkül az egész társadalom általános hozzájárulásával fedezhetők. Éppen olyan indokolt, sőt talán előnyösebb volna azonban, ha ezeket a kiadásokat teljes egészükben azok viselnék, akik e nevelés és oktatási áldásaiban közvetlenül részesülnek, vagy önkéntes hozzájárulás alapján azok, akik azt hiszik, hogy az egyikre vagy másikra szükségük van.

[3] Friedman az eredeti szövegben – a címet leszámítva – szinte mindenhol „government schooling”-ot ír „public schooling” helyett, és egy lábjegyzetben el is magyarázza, hogy miért. Az indoklása azonban az angol nyelv és nyelvterület sajátosságain alapul, így a következtetéseit nem nagyon lehet átültetni magyarra. Úgyhogy a fordításban főként a magyar nyelvterületen használt – és a szerző szándékainak megfelelő – „közoktatás” kifejezést használom. (a ford.)

[4] Lehet azt mondani, hogy az erények hosszú távon igenis szolgálják az erényesek érdekeit, mivel értékesebb partnerekké válnak a szabadon választott kapcsolatokban. Ld. Frank, Robert H., Passions Within Reason: The Strategic Role of the Emotions, Norton: NY 1988. Ha viszont ez igaz, akkor a magániskolák lehet, hogy jobbak az erényre nevelésben, mint az államiak, pontosan azért, mert nekik az érdekükben áll azt tanítani a gyereknek, amit a szülők szerint tanulniuk kéne.

[5] Lott, John R. Jr., “An Explanation for Public Provision of Schooling: The Importance of Indoctrination,” Journal of Law and Economics 33: 199 (1990).

[6] William Buckley erre az érvre azt mondta, hogy ő inkább élne a New York-i telefonkönyv első ezer nevének fennhatósága alatt, mint a Harvard tanszéke alatt.

[7] A kapcsolódó problémáknak egy érdekes, eredeti elemzéséért közgazdasági szempontból ld. Frank, Robert H., Choosing the Right Pond: Human Behavior and the Quest for Status, N.Y: Oxford, Oxford University Press 1985.

[8] West (1975) 36. o.

[9] C.R. Fay, Adam Smith and the Scotland of his Day, 1956, 51. o. Idézi West.

[10] Smith (2011), 327. o.

[11] West (1975), 123. o.

[12] A vonatkozó irodalmat áttekinti Sam Peltzman, “The Political Economy of the Decline of American Public Education,” Journal of Law and Economics, Vol 36, (1993)

[13] West (1975); Education and the State: A Study in Political Economy, Institute of Economic Affairs, London 1965; “The Political Economy of American Public School Legislation,” Journal of Law and Economics, 10: 101 (1967); “Private Versus Public Education: A Classical Economic Dispute,” Journal of Political Economy, 72: 465 (1964).

[14] Néhány változatban szerepelnek utalvánnyal támogatott állami iskolák is. Máshol az összeg eltér különféle diákok esetében, vagy az évek száma helyett a teljesítmény alapján változik. Most ebben az esszében eltekintek az ilyen részletektől, és inkább az utalványos rendszer egyszerű változatát elemzem.

[15] Még ha az iskolák nem is kérhetnek többet az utalvány összegéért, a szülők akkor is találnának rá más módot, hogy kiegészítsék a gyermekük tanulmányait.

[16] Ez a következtetés figyelmen kívül hagy bizonyos, újraelosztásból következő jövedelmi hatásokat. A sokgyermekes, alacsony jövedelmű családok nettó haszonélvezői lennének az utalványoknak; a kevés gyermeket nevelő, magas jövedelmű családok nettó vesztesei. Az előbbiek jellemzően többet fognak költeni a gyermekeik oktatására, mint az utalvány nélkül, míg az utóbbiak kevesebbet.

[17] Ha az egyetlen, ami az oktatásnál számít, a tanórák száma, akkor ez nem igaz; a szülő vehet százdollányi magánórát a közoktatáson felül. De ha valakinek az oktatás minősége is számít, nem csak a mennyisége, annak az állami oktatás kiegészítése nem kielégítő alternatíva.

Posted by madlovba3

Hozzászólás