Egy olyan tudománynak, mint a fizika vagy a közgazdaságtan, megvannak a saját szavai, fontos gondolatokat jelölő terminusai. Az egyik probléma viszont, amikor ezekről a tudományokról beszélünk, hogy a terminusok jelentése sokszor magától értetődőnek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik azt hiszik, hogy értik a relativitáselméletet, leszámítva a matekos részét. „A relativitáselmélet azt mondja, hogy minden relatív; már meg is értettem.”

A relativitáselmélet nem azt mondja, hogy minden relatív. Épp ellenkezőleg, azt állítja, hogy a fénysebesség annyira abszolút, hogy minden megfigyelő számára ugyanolyannak tűnik, függetlenül attól, hogy a fényforráshoz képest milyen gyorsan mozog. Ezen az egyszerű, mégis felfoghatatlannak tűnő tényen – melyet a Michelson-Morley kísérlet bizonyított – alapult az egész elmélet.

Ugyanez a gond a közgazdaságtannal. A „verseny” szó olyan, mintha egy sakkjátszmát vagy egy lóversenyt akarna leírni, ahol a versenyzők igyekeznek legyőzni a riválisaikat. Ilyen csak olyan területeken van, ahol viszonylag kevés a vállalat: Microsoft vs. Apple, Apple vs. Google, Ford vs. GM. A közgazdászok ezt úgy mondják, hogy „tökéletlen verseny”. Amit tökéletes versenynek nevezünk, az az a piac, ahol sok vállalat van, és mindegyik olyan kicsi, hogy egy vállalat az egyes versenytársainak és saját magának is az egyedi hatását figyelmen kívül hagyhatja a piac tekintetében. A gabonapiac tökéletesen versenyző, az autó- meg a telefonpiac nem.

A probléma ugyanez a „piaci kudarc” esetében. Úgy hangzik, mintha ez a kifejezés egy olyan helyzetet írna le, ahol a piac – bármilyen okból – kudarcot vall, vagyis nem azt csinálja, amit szeretnénk. De valójában nem ezt jelenti, vagy legalábbis nem ezt kéne jelentenie.

Vegyünk egy egyszerű példát. 1908-ban valami, valószínűleg egy nagy meteor csapódott be Szibériában, egy több megatonnás nukleáris robbanás erejét produkálva. A célterület kiürítésének kudarca kétségkívül egy kudarc volt; mivel pedig a kiürítés megtörténhetett volna az ott élő emberek önkéntes cselekedetei révén is, a dolgot nevezhetjük piaci kudarcnak. De ez nem piaci kudarc volt, a szó értelmes jelentésében, hiszen akkor még nem láthatták előre, hogy mi fog történni.

Nem minden piacon történő kudarc piaci kudarc. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy piaci kudarcok nemcsak a szabadpiacon történnek. A konzervatívok és libertáriusok a piaci kudarcok politikai megfelelőjét néha kormányzati kudarcnak nevezik. Viszont ha a politikai rendszer pont azért, pont ugyanazon logika alapján hibázik, mint ami miatt a szabadpiaci rendszer is, akkor érdemesebb úgy leírni a dolgot, mint piaci kudarcot a politikai piacon.

Nincs központi hatóság, ami meghatározza a terminusok jelentését, és ha lenne is, nem vezetném. De remélem, hogy jelen írás során meg tudom győzni az Olvasót, hogy a piaci kudarc általam használt definíciója hasznosabb, mert tisztább megértést biztosít, mint egy, csak a hagyományos értelemben vett piacra vonatkozó definíció. Ez lenne az:

A piaci kudarc egy olyan helyzet, amikor az egyéni racionalitásból nem lesz csoportracionalitás. Ha minden egyén jó döntést hoz, a csoport rossz döntést hoz. Tiszta esetben minden egyén rosszabbul jár, mint ha más döntést hozott volna.

Az egyik kedvenc példámmal élve, képzeljük el, hogy Európában vagyunk ezer évvel ezelőtt. Egyike vagyok annak az ötezer dárdás embernek, akik dél felé sorakoztak fel. Azért sorakoztunk fel dél felé, mert van egy másik – szintén dárdás, de lóháton ülő – sereg, ami épp onnan tart felénk.

Csinálok egy nagyon gyors költséghaszon-elemzést.

Ha senki sem fut el, páran meghalunk majd, de kis szerencsével nem törik át a vonalainkat, és a legtöbben túléljük. Ha elfutunk, a lovak gyorsabban futnak nálunk. Úgy fest, érdemesebb nem elfutni.

Rosszul gondolkodom. Én csak saját magamat irányítom, nem mindenkit. Ha én nem futok el, de mindenki más igen, akkor meghalok. Ha mindenki kitart, de én elfutok, egy ember kiválása aligha számít majd olyan sokat – vagy ha mégis felbomlik a sor, és mindenki futásnak ered, legalább én leszek elől. Bármit is csinál tehát a sereg többi tagja, számomra mindenképp jobb, ha elfutok. Mindenki végiggondolja ugyanezt, mind futásnak eredünk, és a legtöbben meghalunk.

Üdv a racionalitás sötét oldalán.

Ha valaki tanult már közgazdaságtant vagy játékelméletet, annak ez valószínűleg nem új. A legegyszerűbb, kétszereplős piaci kudarc egy fogolydilemmának nevezett játék. Van két bűnöző, Bill és Joe, akiket letartóztattak egy közösen elkövetett bűntettért. Az ügyész bizonyítéka csak arra elég, hogy egy kisebb sérelem miatt ítéljék el őket, a súlyos bűntett miatt nem.

Azt mondja az ügyész Billnek:

„Ha vallasz, de Joe nem vall, akkor te megúszod egy kisebb pofonnal – három hónapnyi börtön, a többi felfüggesztett –, Joe-t viszont öt évre lecsukjuk. Ha ő vall, de te nem vallasz, ő kapja a felfüggesztettet és te kapod meg az öt év letöltendőt.

Ha mindketten vallotok, mindketten három évet kaptok. Ha egyikőtök se vall, akkor nem tudom bizonyítani a fő bűnötöket, és csak egy-egy évet kaptok a kisebb sérelemért.”

Ugyanezt az ajánlatot teszi Joe-nak.

Ha Joe vall, Bill három évet kap, ha ő is vall, ötöt, ha nem. Ha Joe nem vall, Bill egy évet kap, ha ő se vall, és három hónapot, ha igen. Akárhogy is, Bill jobban jár, ha vall. Ugyanez igaz Joe-ra is: akármit csinál Bill, Joe jobban jár, ha vall. Mindketten vallanak, és három-három évet kapnak. Ha egyikük se vallott volna, csak egyet-egyet kaptak volna.

Pedig egyikük se gondolkodott rosszul.

Egy harmadik példa egy olyan piaci kudarc, amit gyakran észleltem, amikor a UCLA-n tanítottam. A kampusztól délre volt a Wilshire és a Westwood kereszteződése – mindkettő mintegy tíz sávos, a helyiek szerint ez a világ legforgalmasabb kereszteződése. Csúcsidőben a Wilshire-on közlekedő autók, amik át akartak menni a Westwoodra, de nem igazán sikerült nekik, elállták az utat a Westwoodról jövő autókkal szemben. A kereszteződésben lévő autók aztán lassan átcsorogtak – pont akkor, amikor elég westwoodi autó jutott be a kereszteződésbe, hogy a másik irányból torlaszolják el az utat.

Ha mindenki úgy gondolkodott volna, hogy addig nem megy be a kereszteződésbe, amíg nem biztos benne, hogy átjut, mindenki hamarabb jut haza. De akik egyénileg valóban így gondolkodtak, végső soron később értek haza.

A probléma mindhárom esetben azonos. Valaki úgy hoz döntést, hogy az kihatással van őrá és más emberekre is. A döntést a saját magára mért hatás alapján hozza; a többiek ugyanígy cselekszenek. A saját döntéséből profitál, a többiekéből veszít. A veszteség nagyobb, mint a haszon, úgyhogy a dolog egyenlege a számára – és a többiek számára is – rosszabb, mint ha máshogy cselekedtek volna. Közgazdászok ezt úgy mondják, hogy externália miatti hatékonytalan kimenet. A cselekvő ignorálja az externális költségeket, amiket ő okoz másoknak, és olyan döntést hoz, amit valamennyi költség figyelembe vételével nem lett volna érdemes meghoznia. Ha mindenki az ellenkező döntést hozza, mindenki – legalábbis a példáimban – jobban jár, de egyéni szempontból mindenkinek az a döntés racionális, amit hozott.

Ugyanezt a logikát láttuk a 34. fejezetben.[1] Van valami – a korábbi példánk egy áradást szabályozó gát –, ami egy már létező embercsoport minden tagja számára előnyös lenne. Aki viszont előállíthatná, nem tudja szabályozni, hogy a csoport melyik tagja jusson haszonhoz, így – szemben a hagyományos termékekkel – nem tudja a hasznot csak fizetés fejében odaadni. Így a gát lehet, hogy nem épül meg, pedig nagyobb lenne a haszna, mint a költsége.

A piaci kudarcok – remélem, sikerült meggyőzni az Olvasót – valódi problémák. Elképzelhető, hogy találunk rájuk tökéletlen megoldásokat (említettem pár ilyet a 34. fejezetben, meg néhány másikban is), de nincs rá garancia, hogy minden terméket, amit érdemes megtermelni, meg is fognak termelni; hogy a seregek mind kitartanak majd ahelyett, hogy elfutnának és lemészárolnák őket; vagy hogy nem alakul ki dugó a kereszteződésekben. Remélem, a példáim azt is meggyőzően mutatták be, hogy ilyen problémák nemcsak a szabadpiacon léteznek. Bármilyen helyzetben kialakulhatnak, ahol az egyének döntései egyszerre gyakorolnak hatást magukra és másokra.

Mint érv az állami beavatkozás mellett

A közgazdaságtan központi feltételezése a racionalitás – hogy az egyéni viselkedést úgy lehet leginkább megjósolni, ha az feltételezzük, hogy azt fogják majd tenni, ami a céljaik eléréséhez a leginkább előnyös. Ez nyilván nem mindig igaz. Nemcsak az világos, hogy mások sokat hibáznak, én is sokszor látom magamon, hogy hibázok. Hiába tudom, hogy túlsúlyos vagyok, van úgy, hogy a közelemben több zacskó chips is rejtélyesen felszívódik. Elég jól ismerem magam ahhoz, hogy megpróbáljam a chipes zacskókat távol tartani magamtól. Azonban, bár a racionalitás nem tökéletes leírása az emberi viselkedésnek, ez lehet a legjobb leírás, amit adhatunk, amikor sok ismeretlen egyén cselekvését kívánjuk megjósolni.[2]

A racionalitás meggyőző érvnek tűnik a szabadpiac mellett, tehát hogy olyan intézményeink legyenek, amiben az egyének szabadon alakíthatják ki a döntéseiket. Mégis a legtöbb közgazdász nem anarchista, még csak nem is libertárius. Az egyik oka ennek a piaci kudarcok ténye, tehát hogy még ha fel is tételezik, hogy mindenki racionális önérdekkövető, végső soron lehet, hogy az eredmény rosszabb lesz, mint ha az embereket rászorították volna egy másik döntésre.

Közgazdászok számára ez az alapvető igazolása a legtöbb – ha nem az összes – állami beavatkozásnak. A közjavakat alultermelik, úgyhogy érdemes megadóztatni az embereket, hogy közjavakat termeljünk – nemcsak honvédelmet, amiről a 34. fejezetben volt szó, hanem tudományos kutatásokat is. A negatív externáliákat túltermelik, úgyhogy szabályozzuk a környezetszennyezést, adóztassuk meg a szén-dioxid kibocsátást, hogy visszafogjuk a globális felmelegedést. Erre még visszatérek majd a 64. fejezetben, de alapvetően a logika helytálló. Arról van szó, hogy néha még a racionális egyének is jobban járnak, ha korlátozzuk a lehetséges cselekvéseik körét.

Az egyik libertárius válasz az, hogy nincsenek is piaci kudarcok. Van ennél jobb válasz.

Piaci kudarc, mint érv az állami beavatkozás ellen

A 39. fejezetben beszéltem a racionális tudatlanság jelenségéről. Az a szavazó, aki veszi a fáradságot, hogy kiderítse, ki a legjobb jelölt, és őrá szavaz, az ország egésze számára termel hasznot (feltéve, hogy a „legjobb” ugyanazt jelenti mindenkinek). Nem tudja szabályozni, hogy ki kapja a hasznot. A szavazó tehát közjószágot termel. A racionális tudatlanság nem más, mint ennek a közjószágnak az alultermelése.

A 38. fejezetben legalizált lopásként elemeztem különféle kormányzati tevékenységeket, amelyek egy szereplőt juttatnak előnyhöz egy másik kárára, és a járadékvadászat fogalmát használva mutattam be, hogy végeredményben lehet, hogy mindenki – még a politikus is – rosszul jár. Ha valaki olyan törvényt hoz, ami a számára előnyös, de mindenki másnak káros, az egy negatív externália – és a negatív externáliákat túltermelik.

Piaci kudarcok léteznek a magánpiacon. A létezésük arra utal, hogy van, hogy jobban járnánk, ha egy kellően bölcs és jó szándékú uralkodó döntene helyettünk. De valójában a szabadpiac alternatívája nem egy jó szándékú és fölényesen kompetens diktátor, hanem hogy a döntéseket áthelyezzük a magánpiacról a politikai piacra.

Piaci kudarcok azért léteznek, mert az egyéni döntések költségei vagy hasznai más emberekhez jutnak. Ilyen előfordul a magánpiacon, de ott ez a kivétel, nem a szabály. A legtöbb jószág hagyományos magánjószág, tehát a termelő a vásárlójának nyújtott előnyök zömét át tudja forgatni saját haszonná az általa szabott áron keresztül. A legtöbb termelés olyan erőforrásokat használ – munkát, nyersanyagokat, tőkét, földet –, amiket a termelő csak akkor vehet igénybe, ha cserébe kompenzálja az erőforrások tulajdonosait, tehát az ő költségeiben megjelenik a használat által a tulajdonosokra mért költség. A tökéletes verseny alapmodelljében, ahol nincsenek közjavak és externáliák, a termelő pont annyiért ad el, amennyit az a vásárlójának megér, erőforrásokat pedig pont annyiért használ, amennyiért az erőforrás-tulajdonosok eladják neki, tehát összességében a magánhaszna egyenlő a társadalmi haszonnal – a saját döntéseinek hatásával a közösségre nézve.

Ez egy leegyszerűsített modellje a gazdaságnak, de jó közelítés ahhoz, ahogy egy piacgazdaság alapvetően működik. Az egyének többnyire maguk kapják a legtöbb hasznot és állják a legtöbb költséget, úgyhogy a piaci kudarc a kivétel, nem a szabály. A politikai piacon viszont az egyének – szavazók, politikusok, lobbisták, bírók, rendőrök – szinte sosem viselik személyesen a döntéseik költségeinek zömét, illeve kapják a hasznok nagy részét. Úgyhogy a piaci kudarcok, ami a magánpiacon a kivétel, a politikai piacon a szabály.

Ami arra utal, hogy a piaci kudarcok léte végső soron nem az állami beavatkozás mellett érv, hanem ellene.

Részlet David D. Friedman The Machinery of Freedom c. könyvének harmadik kiadásából. Fordította Madlovics Bálint.

[1] Jelen írás a The Machinery of Freedom c. könyv harmadik kiadásának 53. fejezete. (a ford.)

[2] A racionalitás-feltételezés egy részletesebb leírásáért ld. a Price Theory: An Intermediate text c. könyvem első fejezetét: http://www.daviddfriedman.com/Academic/Price_Theory/PThy_Chapter_1/PThy_CHAP_1.html
A kérdést tárgyalom a Hidden Order c. könyvben is.

A legjobb, legérdekesebb kihívás a racionalitás-feltételezéssel szemben a Gyors és lassú gondolkodás c. könyv Daniel Kahnemantól, aki pszichológusként nyert közgazdasági Nobel-díjat, és szerintem megérdemelte. Bővebben írok erről a függelékben: http://www.daviddfriedman.com/Machinery_3d_Edition/Appendix.htm

Posted by madlovba3

Hozzászólás