1. A beavatkozás típusai

A szabad társadalomban – amellyel eddig a pontig foglalkoztunk – mindazt a védelmet, ami a személyek és tulajdon elleni erőszakos támadás ellen szolgál, nem az állam, hanem szabadon versengő, piaci védelmi cégek nyújtják.[1] A fő feladatunk ebben a kötetben most az, hogy megvizsgáljuk a társadalomba, illetve a piaci működésbe való erőszakos beavatkozás különböző fajtáinak hatásait. A példáink zöme az államról szól majd, ugyanis az állam az a különleges szerv, ami nagymértékben alkalmaz rendszerszerű erőszakot. De ettől még a most következő elemzés ugyanúgy alkalmazható lesz bármilyen egyénre vagy csoportra, amely erőszakot követ el. Hogy a kérdéses támadás legális-e, az a számunkra nem érdekes, ez ugyanis cselekvéselméleti, nem pedig jogi analízis.

Az állam és a piac közötti egyik legvilágosabb elemzés Franz Oppenheimertől származik. Ő mutatott rá, hogy összesen két, egymástól gyökeresen eltérő módja van annak, hogy az ember a vágyait kielégítse: (1) termelés és a másokkal való, önkéntes piaci csere, vagy (2) mások vagyonának erőszakos kisajátítása.[2] Oppenheimer az előbbi módszert a vágyak kielégítésének „gazdasági módjának” (economic means) nevezte, az utóbbit pedig a „politikai módnak” (political means). Az állam pedig szerinte nem más, mint „a politikai mód szervezete”.[3]

Szükségünk lesz egy szóra, amivel jelölhetjük azt az egyént vagy csoportot, aki erőszakos támadást követ el. Mondhatjuk rá, hogy beavatkozó vagy támadó, olyasvalaki, aki erőszakos módon avatkozik be szabad társadalmi vagy piaci kapcsolatokba. A fogalmak bármely egyénre vagy csoportra alkalmazhatók, akik erőszakos támadást eszközölnek személyek, illetve tulajdonbirtokosok szabad cselekedetei ellen.

Milyen típusai vannak a beavatkozásnak? Három tág kategóriát különböztethetünk meg. Először is, a támadó rávehet valakit, hogy olyan dolgokat csináljon, vagy ne csináljon, amik kizárólag a kényszerített egyén személyével vagy tulajdonával kapcsolatosak. Ezt nevezhetjük öncélú beavatkozásnak (autistic intervention), hiszen a parancs kizárólag a kényszerített személyt érinti. Másodszor, a beavatkozó cserét kényszeríthet ki az alávetett és önmaga között, illetve „ajándékozásra” szoríthatja az áldozatát. Harmadszor pedig a támadó elvárhat vagy megtilthat cserét két különböző alattvaló között. A beavatkozás második típusát nevezhetjük kétszereplős beavatkozásnak (binary intervention), már amennyiben a hegemón viszonyt két személy, a támadó és az alattvaló között hozzák létre; a harmadik típus neve pedig lehet háromszereplős beavatkozás (triangular intervention), ahol a hegemón viszonyt a beavatkozó és két (leendő) cserepartner között hozzák létre. Bár a piac lehet rendkívül összetett, alapvetően egyes egyének egymás közti cseréi sorozatából áll, úgyhogy bármilyen kiterjedt is a beavatkozás, lebonthatjuk egyéneket vagy egyénpárokat érintő, egységnyi hatásokra.

Természetesen a beavatkozás mindhárom fajtája altípusa a hegemón viszonynak, azaz a parancs és a szófogadás viszonyának, szemben a kölcsönös hasznon alapuló, önkéntes szerződéses viszonnyal.

Öncélú beavatkozás akkor történik, amikor a támadó úgy kényszerít egy alattvalót, hogy ő maga nem kap semmilyen javat vagy szolgáltatást cserébe. Nagyon különböző fajtái vannak az ilyen beavatkozásnak, úgy, mint: emberölés, merénylet, vagy a kikényszerítése vagy betiltása bármilyen jelnek, beszédnek, vagy vallási előírásnak. Ha a támadó maga az állam is, mely rendeletet ad ki a társadalom valamennyi polgára számára, a rendelet önmagában öncélú beavatkozásnak tekintendő, hiszen az erővonalak – úgyszólván – az állam felől áradnak az egyes egyének felé. Kétszereplős beavatkozás során a támadó cserét vagy egyoldalú „ajándékozást” kényszerít ki valamilyen jószág vagy szolgáltatás formájában. Példái ennek az országúti rablás és az adóztatás éppúgy, mint a sorkatonaság vagy a kötelező esküdtszéki szolgálat. Az, hogy a kétszereplős beavatkozás egy kikényszerített „ajándék” vagy csere formáját ölti-e, nem számít különösebben; az egyetlen különbség az alkalmazott kényszer formájában van. A rabszolgaság is általában kikényszerített cserét jelent: a rabszolgatartónak el kell látnia a szolgáit létfenntartáshoz szükséges dolgokkal.

Furcsa módon, akik politikai gazdaságtanról írnak, jellemzően csak a harmadik kategóriát tartják beavatkozásnak.[4] Érthető, hogy alapvetően szabadpiaci (catallactic) problémákra fókuszálva a közgazdászok elfelejtik az emberi cselekvés azon fajtáit, amik kívül esnek a pénzhasználó cserekereskedelem határain. A cselekvéselméletbe viszont ezek is beletartoznak – úgyhogy elemzés tárgyává teendők. Azt viszont már nehezebb megbocsátani, hogy nem veszik figyelembe a kétszereplős beavatkozásokat. Sok közgazdász, aki elmondása szerint a „szabadpiac” bajnoka és az állami beavatkozás ellensége, meglehetősen szűken értelmezi a szabadság és a beavatkozás fogalmát. Az olyan, kétszereplős beavatkozásokat, mint a sorozást vagy a jövedelemadók kivetését nem tekintik támadásnak, illetve a piaci szabadságba való beleszólásnak. Csak a háromszereplős beavatkozások, mint például az árszabályozás számít náluk beavatkozásnak. Innen jön az a meglehetősen különös nézet, miszerint a piac teljesen „szabadnak” és akadálytannak tekinthető rendszeres adóztatás mellett is. Valójában viszont az adók (és a sorkatonaság) során pénzmozgás történik, ilyenformán pedig részei a szabadpiac, illetve tágabb értelemben a cselekvéselmélet világának.[5]

Amikor a beavatkozás hatásait vizsgáljuk, számba kell vennünk valamennyi következményt, legyen az közvetlen vagy közvetett. Lehetetlen lenne ebben a kötetben végigmenni a beavatkozás lehetséges formáinak szinte végtelen listáján, illetve az összes hatáson, de elégséges elemzést adhatunk a beavatkozás fontosabb kategóriáiról és azok hatásairól. Figyelembe kell majd vennünk például, hogy a kétszereplős beavatkozásnak is vannak bizonyos háromszereplős következményei: egy jövedelemadó hatására másmilyen cserék jönnek majd létre az alattvalók között, mint az adó nélkül. Továbbá, végig kell gondolnunk a hatások mindegyikét; nem elég, ha az adóztatásról például csak egy „részleges egyensúlyi” elemzést adunk, amiben figyelmen kívül hagyjuk, hogy az állam el is költi az adóból származó jövedelmeket.

2. A beavatkozás hasznosságra gyakorolt közvetlen hatásai

A. Beavatkozás és konfliktus

A beavatkozás elemzésének első lépése, hogy számba vesszük a résztvevők hasznosságára gyakorolt közvetlen hatásokat a szabad társadalomban való létezéshez képest. Amikor az emberek szabadon cselekszenek, mindig azt az utat választják, amiről azt hiszik, hogy maximalizálja a hasznosságukat, tehát hogy a preferenciarendszerük lehető legmagasabb pontjára kerülnek vele. Az ex ante, azaz előzetes hasznosságukat maximalizálják, feltéve, hogy a „hasznosságot” sorrendileg, nem pedig abszolút értelemben vesszük. Bármilyen cselekvés, bármilyen csere is jön létre a szabadpiacon, illetve a szabad társadalomban, annak oka mindig az, hogy a résztvevők valamilyen hasznot várnak tőle. Ha megengedjük magunknak, hogy a „társadalom” szóval jelöljük az egyéni cserék összességét, akkor elmondhatjuk, hogy a szabadpiac „maximalizálja” a társadalmi hasznosságot, hiszen mindenkinek nő a hasznossága. De vigyázzunk: ne tekintsük a „társadalmat” valós entitásnak, ami más lenne, mint az őt alkotó egyének összessége.

A kényszerítő beavatkozás viszont már önmagában azt jelenti, hogy olyasmire vesznek rá egy vagy több embert, amit a beavatkozás nélkül nem csinált volna meg. Ha valakit arra kényszerítenek, hogy valamit mondjon, vagy ne mondjon, vagy, hogy a beavatkozóval vagy valaki mással cseréljen vagy ne cseréljen, az azt jelenti, hogy erőszakkal való fenyegetéssel eltérítették a cselekvését. A kényszerített fél hasznosságot veszít a beavatkozás hatására, mivel a cselekvését a beavatkozás megváltoztatta. Legyen a beavatkozás öncélú, kétszereplős vagy háromszereplős, a kényszerített fél mindig veszít a hasznosságából. Öncélú és kétszereplős beavatkozásnál minden egyén veszít; háromszereplős beavatkozásnál a csere két leendő résztvevője közül legalább az egyik, de gyakran mindkettő veszít a hasznosságából.

Ki az, aki velük szemben ex ante hasznosságot nyer? Világos, hogy a támadó; máskülönben nem avatkozna be. Vagy cserélhető javakat szerez az alattvalója rovására, mint a kétszereplős beavatkozásnál, vagy jó érzéssel tölti el, hogy szabályokat tartat be másokkal, mint az öncélú és a háromszereplős beavatkozásoknál.

Ilyenformán minden beavatkozás – a szabadpiaccal szemben – emberek egy csoportja számára jelent hasznot emberek egy másik csoportjának a rovására. Kétszereplős beavatkozásnál a hasznok és a veszteségek „kézzelfoghatók”, már amennyiben cserélhető javakról és szolgáltatásokról beszélünk; a beavatkozás más formáinál a haszon nem cserélhető kielégülésekben realizálódik, a veszteség pedig a kevésbé kielégítő (ha nem konkrétan fájdalmas) tevékenységre történő kényszerítésben.

A közgazdaságtudomány kifejlődése előtt az emberek azt hitték, hogy a csere és a piac az egyik felet mindig a másik fél rovására díjazza. Ez volt a merkantilista gazdaságfelfogás alapja. A közgazdaságtan megmutatta, hogy ez tévedés, és hogy a piaci cserék során mindkét fél nyer. Éppen ezért a piacon nem létezik olyasmi, hogy kizsákmányolás. De az érdekkonfliktus igenis fennáll akkor, amikor az állam vagy más erőszakos szervezet avatkozik be a gazdaságba, hiszen ekkor a beavatkozó csak az alattvalók rovására gazdagodhat, akik egyszersmind hasznosságot veszítenek. A piacon minden harmonikus. De ahogy megjelenik és rendszeressé válik a beavatkozás, konfliktus keletkezik, ahol a küzdelem azért folyik, hogy az ember nettó haszonélvező, ne pedig nettó vesztes legyen – hogy a támadó csapatban legyen, és ne az áldozatok között.

Divatos manapság azt mondani, hogy az olyan „konzervatívok”, mint John C. Calhoun, „előfutárai” voltak az osztályok és kizsákmányolás marxi elméletének. De a marxi elmélet – tévesen – úgy tartja, hogy olyan „osztályok” vannak a szabadpiacon, amiknek az érdekei ellentétesek, és harcolnak egymással. Amit Calhoun mond, az ennek majdnem az ellenkezője. Calhoun szerint maga az állam volt az, ami osztályokat hozott létre, illetve ami köztük konfliktusokat teremtett.[6] Különös pontossággal mutatott erre rá az adóztatás kétszereplős beavatkozásával kapcsolatban: megértette, hogy az adóbevételeket felhasználják és elköltik, és hogy a közösség néhány tagja szükségképpen nettó befizető, míg mások nettó haszonélvezők. Calhoun az utóbbiakat a kizsákmányolók „uralkodó osztályának” hívta, míg az előbbit „uralt” vagy kizsákmányolt osztálynak – és ez egy rendkívül pontos megkülönböztetés. Calhoun elemzése briliáns:

Azok a társadalomhoz képest aránylag kevesek, akik az állam ügynökei és alkalmazottai, az adóbevételek kizárólagos haszonélvezői. Bármennyit is vesznek el a társadalomtól adók formájában, ha nem tűnik el, hozzájuk kerül kiadások és kifizetések formájában. A kettő – a kifizetések és az adóztatás – adják a kormányzat fiskális tevékenységét. A kettő egymásból következik: amit az egyik elvesz adók formájában a közösségtől, az átkerül a közösség azon tagjaihoz, akik az adott kifizetés haszonélvezői. De mivel azok, akik kapják a bevételeket, a közösségnek csak egy részét képezik, világos, hogy ha egyben tekintjük a fiskális folyamatot, a folyamat maga egyenlőtlen lesz az adófizetők és az kifizetések alanyai között. Nem is lehet másként, hacsak nem ugyanattól az embertől adóztatják el a pénzt, aki aztán kifizetés formájában visszakapja, ez viszont értelmetlenné és abszurddá tenné a folyamatot. […]

Ha így áll a helyzet, akkor a közösség néhány tagjának szükségképpen több adót kell fizetnie, mint amennyit visszakap kifizetésekben, míg másoknak többet kell kapniuk, mint amennyit befizetnek. Világos tehát, hogy ha a teljes folyamatot nézzük, akkor az adók lényegében pénzadományok azoknak, akik nagyobb kifizetés alanyai, mint amennyi adót fizetnek, míg azok számára, akik több adót fizetnek, mint amennyi kifizetést kapnak, az adók terheket jelentenek adományok helyett. Ez a következmény kikerülhetetlen, és a folyamat természetéből következik, legyenek bármilyen egyenlően is kivetve az adók. […]

A kormányzat egyenlőtlen fiskális tevékenységének szükségszerű következménye tehát, hogy felosztja a közösséget két nagy osztályra: azokra, akik valójában fizetik az adókat és persze kizárólag viselik az állam támogatásának terhét; és azokra a többiekre, akik az adóbevételek haszonélvezői a kifizetéseken keresztül, tehát akiket valójában támogat az állam. Röviden tehát a fiskális politika a társadalmat adófizetőkre és adófogyasztókra osztja.

Ennek következtében pedig ellenséges viszonyba kerül a két csoport egymással a fiskális politika és egyszersmind az egész államműködés tekintetében. Hiszen minél magasabbak az adók és a kifizetések, annál magasabb az egyik fél haszna és a másik fél vesztesége, és fordítva.[7]

Az „uralkodó” és „uralt” fogalmai más állami beavatkozásokra is alkalmazhatók, de Calhoun nagyon is jogosan tette, hogy az adókra és a fiskális politikára, mint sarokkövekre koncentrált, hiszen az adókból tudja az állam finanszírozni az összes többi beavatkozást.

Minden állami működés alapja az adóztatás kétszereplős beavatkozása; ha az állam nem avatkozna be sehol máshol, az adóztatás akkor is megmaradna. Mivel a „társadalom” fogalmát kizárólag az összes érintett egyén összegeként értelmezhetjük, világos, hogy míg a szabadpiac maximalizálja a társadalmi hasznosságot, állami beavatkozás sohasem tudja növelni azt. A helyzet valóban az, hogy míg a szabadpiac szükségképpen harmóniát és a kölcsönös előnyöket jelent, az állami beavatkozás kasztok közti konfliktust, kényszert, és kizsákmányolást.

B. Demokrácia és önkéntesség

Az eddigiek ellen fel lehet vetni, hogy az állami beavatkozás valójában nem is kényszerítő, hanem „önkéntes”, hiszen egy demokráciában az emberek többsége támogatja. Azonban ez a támogatás a legtöbbször passzív, rezignált és apatikus, nem pedig lelkes – függetlenül attól, hogy az adott állam demokrácia-e vagy sem.[8]

Demokráciában a nemszavazókra aligha lehet azt mondani, hogy támogatják a döntéshozókat, a vesztes oldal szavazóira pedig végképp nem. De még azok is, akik a győztesekre szavaztak, könnyen lehet, hogy pusztán „a kisebbik rosszat” választották. Az érdekes kérdés a következő: Miért kell bármilyen rosszat választani? Ilyen fogalmakat sosem használnak szabad emberek, amikor önmagukért cselekszenek, vagy amikor javakat vásárolnak a szabadpiacon. Senki se mondja azt öltöny- vagy hűtővásárláskor, hogy „rosszat” választ – se kisebbiket, se nagyobbikat. Ilyen helyzetben az emberek úgy gondolkodnak, hogy maguk számára pozitív „jószágokat” vásárolnak, nem pedig úgy, hogy egy kisebb rosszat kell támogatniuk. A lényeg, hogy a nagyközönség számára sosem adatik meg, hogy az államról magáról szavazzon; foglyul vannak ejtve egy olyan rendszerben, ahol a felettük való kényszer kikerülhetetlen.[9]

Mivel léteznek államok, amik immár generációk és évszázadok óta elfogadottak, be kell látnunk, hogy a többség legalábbis passzív támogatója valamennyi államnak – hiszen egy kisebbség sem uralkodhat hosszú ideig egy aktívan ellenséges többség felett. Bizonyos értelemben minden zsarnokság a többség zsarnoksága, függetlenül a kormányzat szerkezeti formájától.[10],[11] De ez nem változtat azon a megállapításunkon, hogy a konfliktus és a kényszer az állam létének velejárói. A konfliktus és a kényszer mindenképp fennáll, mindegy, hogy hány ember kényszerít mennyit.[12]

C. Hasznosság és a támadással szembeni ellenállás

A mi „jóléti gazdaságtani” elemzésünkkel szemben, mely a szabadpiacot és az államot veti össze, fel lehet hozni, hogy amikor a védelmi ügynökségek megállítják azt, aki kárt akar okozni valaki másnak a tulajdonában, akkor ők valójában a tulajdonbirtokos számára juttatnak előnyt a támadni akaró fél hasznosságcsökkenése révén, az ő rovására. Ha a szabadpiaci védelmi ügynökségek maguk is kikényszerítenek bizonyos jogokat, talán nem igaz, hogy a szabad társadalom maga is nyújt előnyöket mások hasznosságának a kárára (még akkor is, ha azok a mások támadók)?

Erre válaszolva először is le kell szögeznünk, hogy a szabadpiac egy olyan társadalmat jelent, ahol minden csere önkéntes. Ez a legegyszerűbben akkor érhető el, ha senki nem követ el agressziót a másik személye vagy tulajdona ellen. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy a szabadpiacon mindenki hasznossága maximális lesz. Védelmi ügynökségekre csak azért van szükség, hogy az ebbe a piaci állapotba történő beavatkozás ellen védelmet nyújtsanak. A támadó, nem pedig a védelmi ügynökségek léte az, ami veszteségeket okoz az embertársainak. Egy védelmi ügynökség támadók nélkül pusztán csak egy önkéntes alapon létrehozott biztosíték lenne támadás esetére. A védelmi ügynökség léte nem sérti a maximális hasznosság elvét, és fenntartja a minden szereplő számára kölcsönös haszonnal járó rendszert. Konfliktus csak a támadó belépésével jön létre. Tegyük fel, hogy a támadó éppen agresszív módon jár el Smith-szel szemben, amivel sérti Smith-t és hasznot realizál ennek eredményeként. A védelmi ügynökség, ha megvédi Smith-t, valóban sérteni fogja a támadó hasznosságát; de csak azért, hogy ellene menjen a Smith-nek okozott sérülésnek. Abban segít, hogy azoknak a hasznossága, akik nem bűnözők, maximalizálódjon. A konfliktus és hasznosságvesztés elvét nem a védelmi ügynökség, hanem a támadó hozta be a képbe. Ezért továbbra is igaz, hogy a szabadpiac mindenkinek a hasznosságát maximalizálja; ahogy valaki megpróbál ebbe a társadalmi rendbe beleavatkozni, akkor jelenik meg a konfliktus és az ember ember általi kizsákmányolása.

D. Az irigység kérdése

Felvethetjük még, hogy a szabadpiac nem növeli igazából minden egyén hasznosságát, mert lehetnek olyanok, akik annyira irigyek, hogy számukra a másik ember sikere hasznosságvesztéssel jár. Azonban nem foglalkozhatunk feltételes hasznosságokkal, elválasztva azt a konkrét cselekvéstől. Cselekvéselemzőkként (praxeologist) kizárólag olyan hasznosságokat vehetünk számításba, amikre az emberi lények viselkedéséből következtethetünk.[13] Valaki „irigysége”, amíg nem fordul cselekvésbe, nem több üres beszédnél a cselekvéselmélet szempontjából. Annyit tudunk, hogy az illető jelen van a szabadpiacon, és amennyire részt vett benne, profitált belőle. Hogy hogyan érzi magát mások cseréi kapcsán, az nem jelenik meg számunkra cselekvésként, hacsak nem fordul át valamilyen támadásba. Még ha az illető röpiratban is tiltakozik mások cseréi ellen, akkor sincs rá sziklaszilárd bizonyítékunk, hogy a dolog nem vicc vagy szándékos átverés.

E. Ex post hasznosság

Az eddigiek során láttuk, hogy az egyének a szabadpiacon az ex ante hasznosságukat maximalizálják, a támadás közvetlen hatása pedig nem más, mint a támadó hasznossági nyeresége az áldozata hasznosságvesztése árán. De mi a helyzet az ex post, azaz utólagos hasznossággal? Lehet, hogy az emberek azt hiszik, hogy majd profitálni fognak a döntésükből, de biztos, hogy ez is lesz mindig az eredmény? Jelen kötet a továbbiakban főleg arról fog szólni, amit a szabadpiacba történő beavatkozás „közvetett” hatásainak nevezhetünk, kiegészítendő az előbbi, közvetlen elemzést. Következmények olyan láncolatát tárjuk fel, amit kizárólag tanulmányozás útján érthetünk meg, szabad szemmel nem láthatjuk meg őket azonnal.

Hiba mindig történhet az ante-tól a posthoz vezető úton, de a szabadpiac működéséből fakadóan ezek a hibák a minimumra vannak szorítva. Először is, van egy gyors és könnyen megérthető teszt, ami közli a vállalkozókkal, illetve a jövedelemtulajdonosokkal, hogy sikeresek-e a vásárlói igények kielégítésében. A vállalkozó kénytelen bizonytalan fogyasztói igényekhez igazodni, a teszt mégis gyors és biztos – haszon és veszteség. A nagy profitok azt jelzik, hogy jó úton jár; a veszteségek azt, hogy rosszon. Ilyenformán a haszon és veszteség a fogyasztói igényekhez történő gyors igazodásra sarkall; ezzel együtt pedig arra is szolgál, hogy elvegye a pénzt a rossz vállalkozóktól, és odaadja helyettük a jóknak. A tény, hogy a jó vállalkozók sokat keresnek és bővíteni tudják a tőkéjüket, a rosszak pedig kikerülnek a piacról, még simábbá teszi a piaci alkalmazkodást a változó körülményekhez. Hasonlóképp, bár kisebb mértékben, de a föld- és munkatényezők is a tulajdonosok jövedelemmaximalizálási törekvéseivel összhangban mozognak, akik ennek megfelelően a nagyobb értékteremtésre képes tényezőket díjazzák.

A fogyasztók maguk is vállalnak piaci kockázatokat. A piac számos kritikusa, miközben hajlandó elismerni a kapitalista vállalkozók szakértelmét, felhívja a figyelmet a fogyasztók nagyfokú tudatlanságára, ami megakadályozza őket abban, hogy ex post olyan hasznossághoz jussanak, amit ex ante remélnek. Tipikus példája ennek Wesley C. Mitchell híres esszéje, melynek címe „The Backward Art of Spending Money” (A pénzköltés visszamaradott művészete). Ludwig von Mises professzor helyesen mutatott rá a sok „progresszív” által vallott ellentmondásra: szerintük egyrészt a fogyasztók túl buták vagy inkompetensek a jó termékek kiválasztásában, másrészt viszont a demokrácia üdvözlendő dolog, noha ott ugyanezek az emberek szavaznak, olyan politikusokra, akiket nem ismernek, és olyan szakpolitikákra, amiket aligha értenek.

Az igazság valójában a népszerű álláspontnak pont az ellenkezője. A fogyasztók nem mindentudók, de vannak közvetlen módjai annak, hogy tudáshoz jussanak. Vásárolnak egy bizonyos márkájú reggeliből, és nem ízlik nekik; úgy döntenek, hogy nem vesznek megint belőle. Vesznek maguknak egy bizonyos fajtájú autót, és elégedettek a teljesítményével; úgy döntenek, hogy máskor is ilyet vesznek. Mindkét esetben megosztják a tapasztalataikat a barátaikkal. Más fogyasztók olyan cégekhez fordulnak, akik termékek értékelésével és előzetes tanácsadással foglalkoznak. De akárhogy is alakul, a fogyasztók mindig levonhatják a vásárlás eredményéből a maguk tapasztalatait. És az a cég, amelyik kielégíti a fogyasztói igényeket, prosperálni és terjeszkedni fog, míg az, amelyik nem jó a fogyasztóknak, kiszorul a piacról.

Ha viszont a politikusokat és a közpolitikát nézzük, egészen más kép tárul elénk. Nem ellenőrizhető közvetlenül se a siker, se a kudarc, mert nincsenek profitok és veszteségek, sem pedig élvezetes és nem kielégítő fogyasztás. Ahhoz, hogy megértsük a következményeket, s kiváltképp az kormányzati döntések közvetett következményeit, cselekvéselméleti érvek bonyolult láncolatát kell magunkévá tennünk, ahogy ezt a kötet során be is fogjuk mutatni. Nagyon kevés szavazó van, akinek elég képessége vagy érdeklődése lenne, hogy ilyen érveléseket végigkövessen, különösen – ahogy Schumpeter mondja – politikai helyzetekben. A politikai helyzetekben ugyanis az egyes emberek szinte elhanyagolható ráhatása a végeredményre, valamint a kormányzati döntések látszólagos messzisége mind arra ösztönzik az embereket, hogy elveszítsék az érdeklődésüket a politikai problémák és okfejtések iránt.[14] A siker és kudarc közvetlen ellenőrizhetősége nélkül a szavazók jellemzően nem azokhoz a politikusokhoz fordulnak, akiktől a legnagyobb eséllyel várható siker, hanem azokhoz, akik a legsikeresebbek a saját propagandájuk „eladásában”. Hosszas logikai levezetések megértése nélkül az átlagszavazó sohasem lesz képes felismerni a döntéshozók hibáit. Tegyük fel például, hogy a kormányzat elinflálja a pénzkínálatot, elkerülhetetlen áremelkedést okozva. A kormány mondhatja, hogy az árak a gonosz spekulánsok vagy a külföldi feketézők miatt emelkedtek, és ha a közvélemény nem ért a közgazdaságtanhoz, nem látja majd be a döntéshozók érvelési hibáit.

Ironikus, hogy azok, akik a reklámszakma átveréseire és csalásaira panaszkodnak, nem a politikai kampányokat kárhoztatják, ahol pedig ezek az érvek valóban megállnak. Mint Schumpeter írja:

A valaha élt legaranyosabb lány arcképe sem elég, hogy hosszú távon keresletet biztosítson egy rossz cigarettának. Nincs hasonlóan hatékony védelem viszont politikai döntések esetén. Számos sorsdöntő intézkedés van, amik a természetüknél fogva olyanok, hogy a publikum nem tud kedvére kísérletezni velük mérsékelt költségekkel. És még ha ez lehetséges is, akkor is alapvetően nehezebb ítéletet hozni, mint a cigarettánál, mert az eredményeket kevésbé egyszerű interpretálni.[15]

Lehet esetleg mondani, hogy bár az átlagszavazó talán valóban nem képes olyan szakpolitikákat megítélni, ahol a döntéshez komplex cselekvéselméleti érvelések kellenének, de igenis képes olyan szakértőket, politikusokat és bürokratákat választani, akik majd döntenek a szakmai kérdésekről – ugyanúgy, ahogy az egyének magánszakértőkhöz is tudnak fordulni az élet számos területén. Csakhogy a lényeg pont az, hogy egy kormányzat esetében – a piaccal szemben – nincs az egyén számára közvetlen, személyes teszt, amivel ellenőrizhetné az általa felbérelt szakértők sikerességét. A piacon az egyének azokat a szakértőket szokták támogatni, akiknek a tanácsai a leghasznosabbnak bizonyulnak. A jó orvosok és ügyvédek komoly pénzeket kaszálnak a szabadpiacon, míg a rosszak elbuknak; a magánszektorban felbérelt szakértők általában a bemutatott képességeik arányában prosperálnak. Az államnál viszont nincs a szakértő sikerének közvetlen tesztje, márpedig a nélkül nincs rá mód, hogy a szavazó ténylegesen megítélje annak az embernek a szakértelmét, akire szavazott. A helyzet pedig csak még súlyosabb a modernkori választásokon, ahol a jelöltek az alapvető kérdésekben egyetértenek. Hiszen a kérdésekről mégiscsak lehetne érvelni; a választó, ha akarja és képes rá, utánanézhet az egyes kérdéseknek és alkothat róluk véleményt. De hogyan tudná bármelyik szavazó, legyen bármilyen intelligens, megítélni a valós szakértelmét vagy kompetenciáját az egyes jelölteknek, főleg ha a választások során a fontos kérdések terítékre sem kerülnek? A választó nem tehet mást, mint hogy a jelöltek kampányban bemutatott „személyiségére” vagy képére hagyatkozik. Az eredmény az, hogy a csak jelöltekről szóló voksolás még kevésbé racionális, mint a magukról a szakpolitikai kérdésekről szóló tömeges szavazás.

Továbbá az államnak vannak belső mechanizmusai, amik rossz szakértői döntések felé tolják a hivatalnokokat. Hogy csak egyet említsünk, a politikus és az állami szakértő fizetése nem abból származik, hogy emberek hajlandók egy bizonyos összeget önként adni a szolgáltatásaikért, hanem az emberekre kivetett, kötelező adókból. Ezeknél az embereknél tehát teljes mértékben hiányzik a pénzügyi ösztönzés arra, hogy érdekelje őket a köz szolgálatának minősége vagy szakszerűsége. Sőt mi több, az állami szektorban egészen más számít „jónak”, mint a szabadpiacon. A piacon azok a legjobbak, akik a fogyasztókat a legjobban tudják szolgálni; egy kormányzatnál azok a legjobbak, akik a legügyesebben tudnak kényszert foganatosítani és/vagy a legmesteribben tudnak demagóg húrokat pengetni.

Fontos különbség még a piaci cselekvés és a demokratikus szavazás között a következő: a szavazónak van – mondjuk – egy-ötvenmilliomod ráhatása van arra, hogy kik legyenek a döntéshozók, akik viszont számára életbevágó döntéseket hoznak, anélkül, hogy a következő választásig korlátoznák vagy akadályoznák őket. A piacon viszont az egyénnek abszolút szuverén hatalmában áll, hogy döntéseket hozzon a saját személyével és tulajdonával kapcsolatban, nem pedig parányi, egy-ötvenmilliomod hatalma. A piacon az egyének folyamatosan demonstrálják a választásaikat vásárlással vagy nem vásárlással, eladással vagy el nem adással, miközben abszolút döntéseket hoznak a saját tulajdonukkal kapcsolatban. A szavazók, egy bizonyos jelöltre szavazva, csak a relatív preferenciáikat fejezik ki egy vagy két másik jelölthöz képest; mindenképp a kényszerítő hatalom keretei között kell eljárniuk, és mindegy, hogy hogyan szavaznak, vagy nem szavaznak, valaki a jelöltek közül mindenképp uralkodni fog felettük a következő jó pár évben.[16]

Láttuk tehát, hogy a szabadpiacba be van építve egy sima és hatékony mechanizmus, melynek révén a várt, ex ante hasznosság ex post hasznosságként realizálódik, valamint a szabadpiac mindig maximalizálja az ex ante társadalmi hasznosságot. A politikai döntéseknél viszont nincs ilyen mechanizmus; a helyzet az, hogy a politikai folyamat a maga belső logikájából fakadóan csak keresztbe tesz a várakozások szerinti hasznok realizálódásának. Sőt az állam révén elért ex post hasznosság és a szabadpiac között még ennél is nagyobb a különbség; mint látni fogjuk, minden állami beavatkozás esetén olyanok lesznek a közvetett hatások, hogy mindent egybevetve a beavatkozás eredeti támogatói számára is csak rontják a helyzetet.

Összefoglalva, a szabadpiac mindig előnyös minden résztvevőnek, és maximalizálja a társadalmi hasznosságot ex ante; általában ugyanez a helyzet az ex post esetében is, mert lehetővé teszi, hogy a várakozások hamar realizálódjanak. A beavatkozással viszont az egyik csoport fog közvetlenül nyerni a másik rovására, így a társadalmi hasznosság nem növekedhet; a célok elérését inkább meggátolják, nem pedig megkönnyítik; és, mint látni fogjuk, az indirekt hatások miatt maguk a beavatkozók is hasznosságot fognak veszíteni ex post.

Részlet Murray N. Rothbard Power and Market c. könyvéből. Fordította Madlovics Bálint.

[1] Jelen szöveg a Power and Market c. könyv második fejezete. Az első fejezet a szabadpiaci védelmi cégekről szól, a könyvet megelőző cselekvéselméleti levezetés – Man, Economy, and State – pedig a szabadpiac működését mutatja be. (a ford.)

[2] Az ember kaphat ajándékokat is, de akkor csak az ajándékozó cselekszik, nem szükséges hozzá a fogadó féltől semmiféle cselekvés.

[3] Ld. Franz Oppenheimer, The State (Az állam):

Két, egymással gyökeresen szemben álló módja van, amivel az ember, aki fenn kívánja tartani a létét, megszerezheti a vágyai kielégítéséhez szükséges erőforrásokat. Ezek a munka és a rablás, az ember saját munkája és a többiek munkájának erőszakos kisajátítása. […] Javaslom, […] nevezzük az ember saját munkáját, illetve a saját munka másik munkájára történő egyenrangú cseréjét a szükséglet-kielégítés „gazdasági módjának”, míg a másik munkájának viszonzatlan kisajátítását „politikai módnak”. […] Az állam a politikai mód szervezete. (New York: Vanguard Press, 1914, 24-27. o.)

Ld. még Albert Jay Nock, Our Enemy, the State (Ellenségünk, az állam; Caldwell, Idaho: Caxton Printers, 1946), 59-62. o.; Frank Chodorov, The Economics of Society, Government, and the State (A társadalom, kormányzat és állam közgazdaságtana; sokszorosított kézirat, New York, 1946), 64. o. ff. Az állam folyamatos hódító jellegéről ld. uott., 13-16, 111-17, 136-40. o.

[4] Erre inkább csak következtethetünk, nem közlik nyíltan az írásaikban. Ismeretünk szerint senki sem kategorizálta és elemezte még szisztematikusan a beavatkozás típusait [jelen szöveg megjelenéséig – a ford.].

[5] A „szabadság” szűk értelmezése jellemző a korunkra. Napjaink Amerikájának politikai közbeszédében a „baloldaliak” gyakran érvelnek a szabadság mellett abban az értelemben, hogy ellenzik az öncélú beavatkozásokat, de megbocsátók a háromszereplős beavatkozások tekintetében. A „jobboldaliak” ezzel szemben komolyan ellenzik a háromszereplős beavatkozást, de gyakran támogatják – vagy legalábbis nem ellenzik – az öncélú beavatkozásokat. A kétszereplős beavatkozáshoz mindkét csoport viszonya ambivalens.

[6] Pontosabb lenne itt „kasztokról” beszélni „osztályok” helyett. Az osztályok valamilyen közös tulajdonsággal rendelkező egységek csoportjai. Nincs semmi ok arra, hogy konfliktusban legyenek egymással. Talán a Jones nevű emberek osztálya szükségképpen konfliktusban áll a Smith nevű emberekkel? A kasztok azonban állam alkotta csoportok, amelyeknek megvannak a maguk erőszak által létrehozott privilégiumai és feladatai. A kasztok közt mindenképp konfliktus van, mert az egyiket azért hozták létre, hogy a másik felett uralkodjon.

[7] John C. Calhoun, A Disquisition on Government (Értekezés az államról; New York: Liberal Arts Press, 1953), 16-18. o. Calhoun mindazonáltal nem értette meg az érdekek harmóniáját a szabadpiacon.

[8] Ahogy Lindsay Rogers professzor világosan megfogalmazta a közvélemény témája kapcsán:

Mielőtt Nagy Britanniában bevezették a sorkatonaságot 1939-ben, a társadalomnak csupán harminckilenc százaléka támogatta; egy héttel a sorkatonaságról szóló tervezet elfogadása után a támogatók aránya ötvennyolc százalékra ugrott. Az Egyesült Államokban végzett közvélemény-kutatások is hasonló eredményeket tártak fel az egyes intézkedések támogatásának inflálódása kapcsán, ahogy azok bekerültek a törvénykönyvbe vagy egy elnöki rendeletbe. (Lindsay Rogers, „’The Mind of America’ to the Fourth Decimal Place”, The Reporter, 1955. június 30, 44. o.)

[9] Ez a kényszer létezne még a legközvetlenebb demokráciákban is, de duplán létezik a képviseleti köztársaságokban, ahol az emberek nem ügyekről szavaznak, hanem arról, hogy kik uralkodjanak felettük. Csak az embereket szavazhatják le – és ezt is nagy időközönként –, és ha bizonyos dolgokban minden jelölt egyetért, akkor a közönség számára nincs is esély a helyzet gyökeres megváltoztatására.

[10] Gyakran elhangzik, hogy „modern” körülmények között, amikor is rendelkezésre állnak már tömegpusztító fegyverek és hasonlók, egy kisebbség képes lehet folyamatosan zsarnokoskodni egy többség felett. De ez az érvelés figyelmen kívül hagyja, hogy a fegyvereket a többség is birtokolhatja, illetve hogy a kisebbség ügynökei képesek zendülést szervezni. Sokan nem látják be, hogy mennyire abszurd is például azt mondani, hogy néhány millió ember tényleg zsarnokoskodhatna több százmilliónyi aktív ellenálló felett. Mint David Hume bölcsen írja:

Semmi se meglepőbb annál […], mint hogy mennyire egyszerűen tudnak néhányan uralkodni sokak felett, illetve hogy milyen rejtett behódolás tapasztalható azon emberek részéről, akik feladják az érzéseiket és a vágyaikat az uralkodóik kedvéért. Ha azt kérdezzük, mi az, amivel ezt a csodát elérik, azt kell látnunk, hogy mivel az Erő mindig a társadalom oldalán áll, az uralkodókat semmi más nem támogatja, mint a közvélemény. A kormányzat valódi alapja tehát a közvélemény; és ez a maxima vonatkozik a legdespotikusabb és leginkább katonai rezsimekre is. (David Hume, Essays, Literary, Moral and Political [London, n.d.], 23. o.)

Ld. még Etienne de La Boétie, Anti-Dictator (New York: Columbia University Press, 1942), 8-9. o. Az állam véleményformáló mechanizmusának elemzéséért, amivel elnyeri a közvélemény támogatását, ld.  Bertrand de Jouvenel, On Power (New York: Viking Press, 1949).

[11] A többségi támogatás jelen analízise alkalmazható bármilyen, hosszú távon fennálló és nyíltan bevallott, látható beavatkozásra, függetlenül attól, hogy az elkövetők magukat „államoknak” nevezik-e.

[12] Ld. Calhoun, Disquidition on Government, 14, 18-19, 23-33. o.

[13] Máshol ezt az elvet „kimutatott preferenciának” (demonstrated preference) neveztük, megvizsgáltuk a történetét és kimutattuk az alternatív elvek hibáit. Ld. Murray N. Rothbard, “Toward a Reconstruction of Utility and Welfare Economics” in Mary Sennholz, ed., On Freedom and Free Enterprise (Princeton, N.J.: D. Van Nostrand, 1956), 224. o. ff.

[14] Joseph A. Schumpeter, Capitalism, Socialism and Democracy (New York: Harper & Bros., 1942), 258-60. o. Ld. még Anthony Downs, “An Economic Theory of Political Action in a Democracy,” Journal of Political Economy, 1957. április, 135-50. o.

[15] Schumpeter, Capitalism, Socialism and Democracy, p. 263.

[16] Bővebben ld. Rothbard, Man, Economy, and State, 886-91. o.

Posted by madlovba3

Hozzászólás