A következő képzeletbeli dialógus David Deutsch A Végtelen Kezdete (The Beginning of Infinity) című könyvéből származik. A történet szerint Szókratész egy fogadóban éjszakázik Delphoiban az Orákulum templomának közelében. Barátjával, Caerephonnal azért utaztak ide, hogy megkérdezhessék az Orákulumtól: “Ki a legbölcsebb ember a világon?”, hogy aztán felkereshessék és tanulhassanak tőle. Bosszúságukra azonban a papnő (az Orákulum hangja, Apolló üzenetének közvetítője) csupán a következő választ adta: “Senki sem bölcsebb, mint Szókratész.” A történet egy későbbi részében a csalódott Szókratészt álmában meglátogatja Hermész, a tudás istene, akivel a tudás és erkölcs természetéről értekeznek Athén és Spárta vonatkozásában.

A párpeszéd elejét most átugorjuk és a számunkra releváns részhez ugrunk:

“HERMÉSZ: Ne feledkezz meg róla, hogy a spártaiak és az athéniak ugyanolyan esendő emberek, és hogy minden elképzelésük ki van téve lehetséges tévedéseknek és hibáknak –

SZÓKRATÉSZ: Várj csak! Esendőek vagyunk minden elképzelésünkben? Szó szerint nincs olyan elképzelés amit biztonságban tudhatnánk minden kritikától?

HERMÉSZ: Mégis miféle elképzelésekre gondolsz?

SZÓKRATÉSZ: [Eltűnődik egy darabig. Majd a következőképpen folytatja:] Mi a helyzet az aritmetikai igazságokkal, mint például hogy kettő meg kettő egyenlő négy? Vagy az a tény, hogy Delphoi létezik? Mi a helyzet azzal a geometriai ténnyel, hogy a háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő?

HERMÉSZ: Én nem tárok fel tényeket, azt sem tudom megerősíteni, hogy a három általad említett állítás egyáltalán igaz! De ami ennél fontosabb az a következő: hogyan választottad ki ezeket a konkrét állításokat a kritikától való mentességre? Miért Delphoi és nem Athén? Miért kettő meg kettő és nem három meg négy? Miért nem Pythagoras tétele? Azért, mert úgy gondoltad, hogy az általad választott állítások példázzák legjobban az álláspontodat, mivel azok voltak a legnyilvánvalóbbak, legegyértelműbben igazak az összes feltételezés közül amelyeket figyelembe vettél?

SZÓKRATÉSZ: Igen.

HERMÉSZ: De hogyan állapítottad meg, hogy a választott állítások nyilvánvalóan és egyértelműen igazak voltak a többiekhez viszonyítva? Nem kritizáltad őket? Nem próbáltál gyorsan olyan eshetőségeken vagy érveken gondolkodni, amelyek elképzelhetően hamissá tehetik az állításaidat?

SZÓKRATÉSZ: Igen, igen. Látom már. Ha kritikától mentesnek tartottam volna őket, nem juthattam volna az általam említett következtetésre.

HERMÉSZ: Tehát, végső soron, teljes mértékben fallibilista (fallibilist, az angol fallible szóból képződik, melynek jelentése esendő) vagy – bár tévesen azt hitted, hogy nem.

SZÓKRATÉSZ: Csupán kételkedtem benne.

HERMÉSZ: Kételkedtél és kritizáltad a fallibilizmust magát, ahogy egy igazi fallibilistának tennie kell.

SZÓKRATÉSZ: Valóban. Továbbmenve, ha nem kritizáltam volna, nem érthettem volna meg, hogy miért is igaz. A kétségem segített egy fontos igazságot jobban megismernem – mivel a kritikától mentes tudás soha nem javítható!

HERMÉSZ: Ezt már eddig is tudtad. Ezért bátorítasz mindig mindenkit arra, hogy kritizáljon, még azt is, ami számodra a legnyilvánvalóbbnak tűnik –

SZÓKRATÉSZ: És ezért állítok példát azzal, hogy másokkal is ezt csinálom!

HERMÉSZ: Talán. Most pedig fontold meg a következőt: mi történne, ha az esendő athéni választók egy hibát követnének el és egy olyan törvényt hoznának, amely egyáltalán nem bölcs és nem igazságos –

SZÓKRATÉSZ: Sajnos ez gyakran meg is történik –

HERMÉSZ: Képzeljünk el egy konkrét esetet, csak az érv kedvéért. Tegyük fel, hogy az athéni választók valamiért szilárdan meg lennének győződve arról, hogy a lopás egy hatalmas erény, amelyből számos gyakorlati előny származik, és eltörölnék az összes törvényt, amely tiltja azt. Mi történne?

SZÓKRATÉSZ: Mindenki elkezdene lopni. Hamarosan a legjobb tolvajok (és akik a leginkább képesek tolvajok között élni) lennének a leggazdagabb állampolgárok. De a legtöbb ember már nem lenne biztonságban a tulajdonában (még a legtöbb tolvaj sem), és hamarosan minden gazdálkodó, kézműves és kereskedő lehetetlennek találná, hogy bármit is tovább termeljen, amit még érdemes lenne ellopni. Tehát katasztrófa és éhezés követné az eseményeket, az ígért előnyök azonban nem, és mindenki rájönne, hogy tévedtek.

HERMÉSZ: Valóban rájönnének? Hadd emlékeztesselek még egyszer az emberi természet esendőségére Szókratész. Tekintettel arra, hogy szilárdan meg lennének győződve a lopás erényeiről, nem az lenne az első reakciójuk ezen kudarcokra, hogy nem volt elegendő tolvajlás? Nem hoznának-e olyan törvényeket, amelyek még tovább ösztönöznék azt?

SZÓKRATÉSZ: Ó, igen – legalábbis először. Mégis, bármennyire is meg lennének győződve, ezen kudarcok az életükben megmutatkozó problémák lennének, amelyeket meg kívánnának oldani. Néhányan közülük végül elkezdenének gyanakodni, hogy a megnövekedett tolvajlás talán nem megoldás. Így aztán többet gondolkodnának a dolgon. A tolvajlás előnyeiről bizonyos magyarázatokon keresztül lennének meggyőzve. A kudarc után megpróbálnák megmagyarázni, hogy miért nem működött a feltételezett megoldás. Végül találnának egy jobbnak tűnő magyarázatot. Majd fokozatosan meggyőznének másokat is – és így tovább, amíg a többség újra el nem utasítja a lopást.

HERMÉSZ: Aha! Szóval a megváltás a meggyőzésen keresztül érkezne.

SZÓKRATÉSZ: Ha úgy tetszik. Gondolatokon, magyarázatokon és meggyőzésen keresztül. És ezúttal jobban megértenék, az új magyarázataikon keresztül, hogy miért ártalmas a tolvajlás.

HERMÉSZ: Mellékesen szólva, a fenti kis történet pontos leírása Athénnak, az én szemszögemből.

SZÓKRATÉSZ: [kissé bosszúsan] Biztosan jókat nevethetsz rajtunk!

HERMÉSZ: Egyáltalán nem, Athéni. Ahogy mondtam, tisztellek téged. Most azonban fontoljuk meg, mi történne ha a lopás legalizálása helyett a tévedésük az lett volna, hogy megtiltják a vitát. És betiltják a filozófiát, a politikát, a választásokat, valamint ezen tevékenységek egész konstellációját, és továbbmenve, ezekre úgy tekintenének mint szégyenletes dolgok.

SZÓKRATÉSZ: Értem. Ennek a hatása ugyanaz lenne mintha megtiltanák a meggyőzést. És emiatt meggátolná az üdvözülésnek előbb megvitatott útját. Ez egy ritka és végzetes hiba: megakadályozza saját maga kijavítását.

HERMÉSZ: Vagy legalábbis rendkívül megnehezíti az üdvözülést, valóban. Így néz ki Spárta – számomra.

SZÓKRATÉSZ: Értem. Számomra is, most, hogy rámutattál. A múltban sokszor elgondolkodtam a két város között fennálló számos különbségen, mert be kell vallanom, hogy volt – és még mindig van – olyan, amit csodálok a spártaiakban. De eddig még sohasem vettem észre, hogy ezek a különbségek mind felszínesek. Nyilvánvaló erényeik és hibáik felszíne alatt, annak a ténynek az ellenére is hogy Athén keserű ellenségei, Spárta az áldozat – és szolgája – egy mélyebb gonosznak. Ez egy rendkívüli kinyilatkoztatás, nemes Apolló (a történet ezen részén Szókratész tévesen Appollónak hiszi Hermészt), érdemesebb, mint az orákulum ezer kinyilatkoztatása, hálámat nem is tudom megfelelően kifejezni.

HERMÉSZ: [Egyetértően bólint.]

SZÓKRATÉSZ: Már azt is látom, hogy miért ösztönzöl arra, hogy mindig emlékezzek az emberi esendőségre. Továbbá, mivel említetted, hogy bizonyos erkölcsi igazságok logikusan következnek ismeretelméleti megfontolásokból, most azon gondolkodom, hogy vajon mind abból következnek-e. Lehetséges, hogy azon erkölcsi kötelesség, miszerint ne semmisítsük meg a hibák kijavításának eszközeit, az egyetlen erkölcsi imperatívum? És hogy az összes többi erkölcsi igazság ebből következik?

HERMÉSZ: [Csöndben marad.]”

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás