Mind a hatezren szavaztunk arra a tervre, egy nagygyűlésen, mindannyian, akik a gyárban dolgoztunk. A Starnes örökösök hosszú beszédeket mondtak róla, és nem is volt túl világos, de senki sem kérdezett semmit. Senki sem tudta, miként működik majd a terv, de mindenki azt gondolta, hogy a szomszédja tudja. És ha valakinek kétségei voltak, befogta a száját, mert úgy festett, hogy aki ellenzi a tervet, az vérbeli gyerekgyilkos és nem is emberi lény. Azt mondták, hogy ez a terv egy nemes eszményt valósít meg. Hát hogyan láthattunk volna át rajta? Nem ezt hallottuk egész életünkben, a szüleinktől, a  tanárainktól, a lelkészeinktől, minden újságból, amit olvastunk, minden mozifilmből és minden beszédből? Nem azt mondták, hogy ez a jogos és igazságos? Nos, talán van valami mentségünk arra, amit a gyűlésen tettünk. Mindenesetre a tervre szavaztunk, és amit kaptunk, megérdemeltük. Tudja, asszonyom, mi megbélyegzett emberek vagyunk bizonyos értelemben, mi, akik átéltük annak a tervnek a négy évét a Huszadik Század gyárban. Minek tartják a poklot? Rossznak, leplezetlen, meztelen, öntetszelgő gonosznak, nem? Nos, ezt láttuk mi és ezt segítettünk megteremteni, és azt hiszem, átkozottak vagyunk, mindegyikünk, és talán soha nem nyerünk megbocsátást…

Tudja, hogyan működött az a terv, és mit tett az emberekkel? Próbáljon vizet önteni egy olyan tartályba, amelynek a fenekén van egy cső, amelyen gyorsabban folyik ki a víz, mint ahogy beleönti, és minden vödör víz, amit hoz, egy hüvelykkel szélesíti a csövet, és minél keményebben dolgozik, annál többet kíván öntől, és akkor hurcolhatja a vödröket heti negyven, aztán negyvennyolc, aztán ötvenhat órában a szomszédja vacsorájához, a felesége műtétjéhez, a gyereke kanyarójához, az anyja tolókocsijához, a nagybátyja ingéhez, az unokaöccse iskoláztatásához, a szomszéd kisbabájának, a még meg sem született babának, bárkinek, bárhol maga körül… ők kapnak mindent, a pelenkától a műfogsorig; az öné a munka napfelkeltétől napnyugtáig, hónapról hónapra, évről évre, semmi más látszat nélkül, mint a verejtéke, semmi más kilátás nélkül, mint az ő örömük, az egész életéért, pihenés nélkül, remény és vég nélkül… Ez fakad a mindenki képességei szerint mindenki a szükségletei szerint elvből… Mi mindannyian egy nagy család vagyunk, mondták, mindannyian együtt vagyunk benne. De nem mindannyian együtt dolgozunk acetilénpisztollyal a kézben napi tíz órát, és nem mindnek egyszerre fájdul meg a hasa. Kinek mi a képessége és kinek a szükséglete az első? Amikor minden egy fazékban van, nem lehet hagyni, hogy mindenki maga döntse el, mi a szükséglete, nem igaz? Ha így tennénk, akárki mondhatná, hogy neki jachtra van szüksége, és ha az érzése az egyedüli, amit alapul vehetünk, akkor akár bizonyíthatja is. Miért ne? Ha nem helyes tőlem, hogy kocsim legyen addig, amíg betegre nem dolgozom magam, hogy a föld minden léhűtőjének és mezítelen vademberének kocsija legyen, akkor miért ne igényelhetnének egy jachtot is, ha még van annyi erőm, hogy nem estem össze? Nem? Nem tehetnék meg? Akkor azt miért ne követelhetnék, hogy ne igyam a kávét tejszínnel addig, amíg újra nem vakoltatják a nappalijukat? Nos, mindenesetre, elhatározták, hogy senkinek nincs joga megítélni saját szükségletét vagy képességét, hanem szavazunk róla.

Igen, asszonyom, szavaztunk róla egy nagygyűlésen, évente kétszer. Hogyan másképp lehetne megoldani? El tudja képzelni, mi történik egy ilyen gyűlésen? Egy gyűlés elég volt, hogy felfedezzük, valamennyien koldusok lettünk, rohadt, vinnyogó, nyavalygó koldusok, mert senki nem igényelhette a fizetését mint jogosjárandóságát, hiszen nem voltak jogai, sem járandósága, a munkája nem az övé volt, hanem a „családé”, amely nem tartozott semmi viszonzással, egyedül a „szükségletét” igényelhette a családtól. Így hát nyilvánosan kellett könyörögni a szükségletei teljesítéséhez, akár egy tetves lejmolónak, felsorolva összes gondját és nyomorúságát, az összetákolt komódtól a felesége hidegleléséig, remélve, hogy a „család” alamizsnát vet elé. Nyomorúságra kellett hivatkozni, mert a birodalom érméje nem a munka, hanem a nyomorúság volt, úgyhogy az egész terv hatezer koldus közti versengéssé fajult, amelyben mindegyik azt bizonygatta, hogy az ő szükséglete súlyosabb, mint a testvéreié. Hogyan másként lehetne megoldani? El tudja képzelni, mi történt, miféle emberek hallgattak, szégyenkeztek, és kik vitték el a nyereményüket?

De nem ez volt minden. Ugyanazon a gyűlésen kiderült az is, hogy a gyár termelése ötven százalékkal csökkent fél év alatt, úgyhogy eldöntötték, hogy valaki nem teljesített „képességei szerint”. De ki? Hogyan lehet ezt megmondani? A család erről is szavazott. Szavaztak arról, kik voltak a legjobbak, és ezeket arra ítélték, hogy minden este túlórázzanak a következő hat hónapra. Fizetetlen túlórában, mert nem munkaidő és nem is teljesítmény szerint, egyedül szükséglet szerint kaptuk a fizetést. Kell-e mondanom, mi történt ezután, és miféle lényekké kezdtünk átalakulni mi, akik egykor emberek voltunk? Kezdtük rejtegetni, bármiféle képességünk volt, kezdtünk lelassulni, és lestük, mint a héják, hogy soha ne dolgozzunk sem gyorsabban, sem jobban, mint a társunk. Mi mást tehettünk volna, amikor tudtuk, hogy ha mindent megteszünk a „családért”, akkor nem jutalmat, hanem büntetést kapunk. Tudtuk, hogy minden hitvány alakért, aki elrontott egy tétel motort, és a vállalatnak pénzébe került, akár hanyagsága miatt, mert nem kellett törődnie vele, akár egyszerű hozzá nem értés miatt, nekünk kell fizetnünk éjszakáinkkal és vasárnapjainkkal. Úgyhogy mindent megtettünk, hogy ne legyünk jók.

Volt egy fiú, akiben kezdetben lobogott a tűz a nemes eszme iránt, egy ragyogó gyerek, iskolák nélkül, de kitűnő fejjel. Az első évben kitalált egy eljárást, amely sok ezer munkaórát takarított meg.  Átadta a „családnak”, nem kért érte semmit, igaz, nem is kérhetett, de nem is érdekelte. Az eszméért tette, mondta. De amikor megszavazták, hogy ő az egyik legtehetségesebb, és éjszakai munkára ítélték, mivel még nem sajtoltunk ki belőle eleget, befogta a száját és az agyát, és fogadhat rá, hogy a második évben már nem állt elő ötletekkel. Mi volt az, amit mindig szajkóztak nekünk a profitrendszer megátalkodott versenyéről, ahol az embereknek állandóan versengeni kell a többiekkel, hogy ki végez jobb munkát? Gonosz dolog, ugye? Nos, látniuk kellett volna, milyen az, amikor valamennyien azért  versengtünk, ki tudja a lehető legrosszabb munkát végezni. Nincs biztosabb módja egy ember tönkretételének, mint ha olyan helyre kényszerítik, ahol azt kell célul kitűznie, hogy ne a legjobbat adja, és nap mint nap azért kell küzdenie, hogy rossz munkát végezzen. Gyorsabban végez vele, mint az ital vagy a tunyaság, vagy ha valaki fegyvert ránt a megélhetésért. De nem volt más választásunk, kivéve a színlelt alkalmatlanságot. Az egyetlen vád, amitől féltünk, ha alkalmasságot gyanítottak. A tehetség olyan volt, mint az a jelzálog, amit soha nem válthattunk ki. És miért is dolgoztunk? Tudtuk, hogy az alapilletményt akkor is megkapjuk, akár dolgozunk, akár nem, ezt úgy hívták, hogy „lakás- és élelemilletmény”, és ezen alamizsna felett nem volt esély mást kapni, bármilyen keményen igyekezett is valaki. Nemszámíthattunk arra, hogy majd jövőre veszünk egy új öltönyt, vagy adtak „ruhapénzt”, vagy nem, attól függően, eltörte-e valaki a lábát, meg kellett-e műteni, vagy szült-e újabb gyerekeket. És ha nem volt elég pénz mindenkinek új öltönyre, akkor senki sem kapott.

Volt egy ember, aki egész életében keményen dolgozott, mert egyetemre akarta küldeni a fiát. Nos, a fiú a terv második évében végzett a középiskolában, de a „család” nem adott az apának támogatást az egyetemhez. Azt mondták, a fia addig nem mehet egyetemre, amíg annyi pénzünk nem lesz, hogy mindenki fiát elküldjük, és hogy először mindenki fiát középiskolába kell küldeni, de ahhoz sincs elég pénzünk. Az apa a következő évben meghalt egy kocsmai késelésben, aminek nem volt különösebb oka, csak egyre gyakoribbak lettek köztünk az ilyen csetepaték. Aztán volt egy idősebb fickó, egy családtalan özvegy, akinek egyetlen hobbija volt, a lemezgyűjtés. Azt hiszem, másra sem költött egész életében. A régi világban előfordult, hogy inkább nem evett, csak hogy vegyen magának néhány klasszikus zenei lemezt. Nos, nem adtak neki semmi „juttatást” lemezre, mert ez „személyes luxus”, mint mondták, de ugyanazon a gyűlésen Millie Bushnak, aki az egyik dolgozó lánya volt, egy csúf kis nyolcéves fruska, arany fogszabályozót szavaztak meg, ez „egészségügyi szükséglet” volt, mert az üzemi pszichológus azt mondta, hogy szegény lánynak kisebbségi komplexusa lesz, ha nem egyenesednek ki a fogai. Az idős fazon az italhoz fordult, de annyira, hogy többé nem láttuk teljesen józanon. Ám úgy tűnik, egy dolgot nem felejtett el. Egyik éjjel az utcán tántorgott, amikor meglátta Millie Busht, meglendítette az öklét, és kiverte az összes fogát. Egytől egyig.  Persze az italhoz fordultunk mindannyian – ki jobban, ki kevésbé. Ne kérdezze, honnét vettük rá a pénzt. Amikor minden szolid élvezet tilos, mindig van mód a mocskosabb fajtájú élvezet megszerzésére. Az ember nem tör be a vegyesboltba  sötétedés után, és nem nyúlkál a társai zsebében, hogy klasszikus lemezeket vagy horgászfelszerelést vegyen, de ha tökrészeg, és elfelejti, ki is valójában, akkor igen. Horgászfelszerelés? Vadászpuska? Fényképezőgép? Hobbik? Senkinek sem járt semmiféle „szórakozási juttatás”. A „szórakozás” volt az első dolog, amit ejtettek. Nem azt várták el, hogy az ember állandóan szégyenkezzen, ha tiltakozni mer, amikor valaki arra kéri, adjon fel egy dolgot, amiben örömét leli. Még a „dohányjuttatást” is lecsökkentették havi két csomagra, mondván, hogy a pénz a csecsemő-tejalapnak kell. A csecsemőgyártás volt az egyetlen tétel, ami nem csökkent, hanem egyre gyarapodott, mivel az emberek alighanem nem tudtak mást csinálni, és mert nem kellett velük foglalkozni, nem őket terhelte, hanem a „családot”. Valójában a legjobb lehetőség az emelésre és egy kis lélegzetvételre a „csecsemőjuttatás” volt. Vagy az, vagy valami komoly betegség.

Nem tartott soká, míg átláttuk, hogy működik az egész. Bárkinek, aki tiszta lappal akart játszani, meg kellett tagadnia magától mindent. Elvesztette a kedvét minden élvezet iránt, utálattal szívott el egy ötcentes dohányt, vagy rágott el egy rúd rágót, hátha valakinek nagyobb szüksége van arra az ötcentesre. Szégyellt minden falat ételt, mert azon tűnődött, kinek a fárasztó éjszakai munkájából fizették ki, tudván, hogy az étel jogilag nem az övé, és szánalmasan arra vágyakozott, hogy inkább őt csalják meg, mint ő tegyen csaló, hogy legyen inkább balek, semmint vérszívó. Nem nősült meg, nem segítette az otthoniakat, nem okozhatott többletterhelést a „családnak”. Emellett, ha még maradt benne némi felelősségérzet,nem is nősülhetett meg vagy vállalhatott gyereket a világba, amikor nem tervezhetett semmit, nem ígérhetett semmit, nem számíthatott semmire. Azonban a lustáknak és a felelőtleneknek sátoros ünnep volt az egész. Gyerekeket nemzettek, lányokat hoztak bajba, odahozták minden értéktelen rokonukat az országból, az összes lányanya nővérüket az extra „alkalmatlansági juttatásért”, többet voltak betegek, mint amit bármely doktor meg tudna cáfolni, megrongálták a ruháikat, a bútoraikat, az otthonaikat… miért ne, hiszen a „család” fizet érte. Több módot találtak a „szükségre”, mint amit mi, többiek el tudtunk volna gondolni, különleges jártasságot fejlesztettek ki e téren, amely az egyedüli képességük volt.

Isten segítsen bennünket, asszonyom! Érti, mit láttunk mi? Azt láttuk, hogy kaptunk egy törvényt, egy morális törvényt, ahogy nevezték, amely büntette azt, aki betartotta, azért, mert betartotta. Minél inkább próbált az ember aszerint élni, annál többet szenvedett, minél inkább kijátszotta, annál több jutalmat kapott. Az ember becsületessége a másik ember becstelenségének eszközévé vált. A becsületes  fizetett, a becstelen gyarapodott. A becsületes vesztett, a becstelen nyert. Meddig maradhat az ember jó a jóság efféle törvénye alatt? Elég tisztességes fickók voltunk, amikor kezdtük. Nem sok svindler volt köztünk. Értettünk a munkánkhoz, és büszkék voltunk rá, az ország legjobb gyárában dolgoztunk, mert az öreg Starnes válogatott munkaerőt vett fel. Az új terv alatt, egy év után nem maradt köztünk egyetlen becsületes ember sem. Ez volt az a gonosz, az a pokolbéli, iszonyatos gonosz, amivel a prédikátorok riogatnak bennünket, de nem gondoltuk, hogy elevenen láthatjuk. Nem csak arról volt szó, hogy a terv felbátorította a gazembereket, hanem hogy a becsületes embereket is gazemberré változtatta, mert mást nem is tehetett… és ezt nevezték morális eszmének!

Mi is volt az, amiért állítólag dolgoznunk kellett volna? A testvéreink iránt érzett szeretet kedvéért? Milyen testvérek voltak ezek? A semmirekellőkért, a lógósokért, a lejmolókért, akik elleptek bennünket? És hogy csaltak vagy csupán kontárok voltak, hogy nem akartak vagy nem voltak képesek dolgozni, mi különbséget jelentett ez számunkra? Ha egy életre az akár megjátszott, akár valós alkalmatlanságához voltunk kötve, akkor hogyan tudtuk volna folytatni? Nem volt módunk arra, hogy megismerjük a képességeiket, sem arra, hogy szabályozzuk a szükségleteiket, mindössze azt tudtuk, hogy igavonó barmok vagyunk, akik vakon küzdenek egy olyan helyen, amely félig kórház, félig karám; olyan helyen, amelyet az alkalmatlanságra, katasztrófára, betegségre állítottak be; barmok, akiket azért helyeztek oda, hogy könnyítsenek azokon a szükségleteken, amiket bárki tetszése szerint megnevezett.

Testvérszeretet? Ekkor tanultuk meg életünkben először gyűlölni testvéreinket. Gyűlölni kezdtük őket minden falatért, minden kis élvezetért, az egyiket az új ingéért, a másikat a felesége kalapjáért, a harmadikat a családi kirándulásért, vagy azért, mert kifestette a házát; hiszen mindezt tőlünk vették el, a mi nélkülözésünk, lemondásunk, éhségünk volt az ára. Kémkedni kezdtünk egymásra, miközben mindenki abban bízott, hogy rajtakapja a másikat, hogy hazudott a szükségleteiről, hogy aztán megvonják a „juttatásait” a következő gyűlésen. Kezdtünk besúgókat tartani, akik énekeltek másokról, akik jelentették, ha valaki, mondjuk, egy pulykát csempészett a családjának vasárnapra, amiért nyilván szerencsejátékon fizetett. Kezdtünk beleavatkozni egymás magánéletébe. Családi veszekedéseketprovokáltunk, kihajíttattuk mások családtagjait. Amikor azt láttuk, hogy valaki járni kezd egy lánnyal, megkeserítettük az életét. Számos eljegyzést bontottunk fel. Nem akartuk, hogy bárki megnősüljön, nem akartunk több embert etetni. A régi világban, ha valakinek gyereke született, összedobtuk a pénzt, és kisegítettük az illetőt a kórházi számlák kifizetésében, ha történetesen meg volt szorulva. Most, ha baba született, hetekig nem szóltunk a szülőkhöz. A babák olyanok lettek számunkra,  mint a sáskák a farmerek számára. A régi világban segítettünk annak, akinek súlyosbeteg volt a családjában. Most… nos, csak egy esetet mondok el. Egy olyan ember anyjáról van szó, aki tizenöt éve dolgozott velünk. Kedves, idős hölgy volt, vidám és bölcs, aki mindegyikünket a keresztnevén szólított, és mi szerettük… azelőtt. Egyik nap megcsúszott a pincelépcsőn, elesett, és eltörte a csípőcsontját. Mindenki tudta, mit jelent ez az ő korában. Az üzemorvos azt mondta, hogy be kell küldeni a városi kórházba, egy drága kezelésre, amely sokáig tart. Az öreg hölgy a kórházba szállítása előtti éjjel meghalt. Soha nem állapították meg a halál okát. Nem tudom, hogy megölték-e. Senki nem mondta ezt. Senki sem beszélt róla többet. Mindössze azt tudom, hogy én is, és ezt nem tudom elfelejteni, azt kívántam, bárcsak halna meg! Ez volt, isten bocsássa meg nekünk!, a testvériség, a biztonság, a bőség, amit állítólag a terv által elérünk.

Van valami értelme, hogy ezt a fajta borzalmat valaki prédikálja is valaha? Volt valaki, aki bármit is nyert ezáltal? Volt. A Starnes örökösök. Remélem, nem emlékeztet arra, hogy egy vagyont áldoztak fel és ajándékként nekünk adták a gyárat. Ezzel is lóvá tettek bennünket. Igen, feladták a gyárat. De a haszon, asszonyom, attól függ, ki mit akar elérni. És amit a Starnes örökösök el akartak érni, az semmi pénzért nem kapható. A pénz túl tiszta és ártatlan ahhoz képest. Eric Starnes, a legfiatalabb, egy medúza volt, akinek az égvilágon semmihez nem volt vér a pucájában. Megszavaztatta magát kommunikációs igazgatónak, aki semmit sem csinált, eltekintve attól, hogy volt egy stábja a semmittevéshez, így aztán ő nem sok vizet zavart az irodában. A fizetés, amit kapott… hát, nem nevezném fizetésnek, hiszen egyikünket sem „fizették”… szóval az alamizsnája, amit megszavaztak neki, viszonylag szerény volt, körülbelül tízszerese az enyémnek, de hát az nem volt egy vagyon. Ericet nem érdekelte a pénz, azt sem tudta, mire való. Azzal töltötte az idejét, hogy köröttünk lebzselt, és fitogtatta, milyen jó haver és mennyire demokratikus. Azt akarta, hogy szeressék, úgy tűnik. Ezt úgy akarta elérni, hogy állandóan emlékeztetett bennünket arra, hogy feladta a gyárat. Nem tudtuk elviselni. Gerald Starnes volt a termelési igazgató. Sosem tudtuk meg, mennyi sápot, alamizsnát húzott. Egy egész könyvelőiroda kellene, hogy kiszámolják és egy csapat mérnök, aki nyomon tudná követni, mennyit pumpált bele közvetlenül vagy közvetve a hivatalába. Ebből állítólag semmi sem az ő hasznára fordult, hanem a vállalatéra. Geraldnak három kocsija, négy titkárnője, öt telefonja volt, és olyan pezsgős, kaviáros partikat adott, amit az ország egyetlen adófizető mágnása sem engedhetett volna meg magának. Egy év alatt több pénzt költött el, mint amennyi nyereséget az apja az utolsó két évében termelt. Láttunk egy száz font súlyú… száz font, mert megmértük… képeslaphalmot Gerald irodájában, amelyek tele voltak a gyárunkról és a tervünkről szóló történetekkel és Gerald Starnes nagyalakú képeivel, amelyekben nagy társadalmi keresztes lovagnak nevezték. Gerald szeretett éjszakánként lejönni az üzembe, az ünneplő ruhájában, az ötcentes nagyságú,gyémánt mandzsettagombjait villogtatva, és cigarettahamut szórva szanaszét. Épp elég rossz bármely olcsó hencegő, akinek nincs mással felvágnia, mint a pénzével, csakhogy ő legalább nem csinált titkot belőle, hogy a pénz az övé, és az ember szabadon táthatja vagy nem táthatja a száját, mint ahogy többnyire nem. De amikor egy olyan gazember, mint Gerald Starnes megjátssza magát, és fröcsög, hogy őt nem érdeklik az anyagi javak, hogy ő csak a „családot” szolgálja, hogy az egész fényűzés nem érte van, hanem a mi érdekünkben és a közjó miatt, mert a nyilvánosság szemében fenn kell tartani a vállalat és a nemes terv presztízsét… nos, ekkor kezdi az ember megtapasztalni az olyan gyűlöletet, amilyet még ember iránt nem érzett.

Ám a húga, Ivy még rosszabb volt. Ő tényleg nem foglalkozott az anyagi javakkal. Az ő alamizsnája nem volt több a miénknél, és kopott, lapos sarkú cipőben meg ingblúzban járt, hogy mutassa, milyen önzetlen. Ő volt az elosztási igazgatónk. Ő volt a szükségleteink asszonya. Ő volt az, aki a torkunkat szorongatta. Persze az elosztást állítólag szavazással döntöttük el, a nép szavazataival. De amikor a nép hatezer üvöltő hang, amely mérték, összhang és értelem nélkül akar döntésre jutni, amikor nincs játékszabály, amikor bárki bármit követelhet, csak a magáét nem, akkor kiderül, miként ki is derült, hogy a nép hangja Ivy Starnes hangja. A második év végére a „termelési hatékonyság és időgazdálkodás” nevében, hiszen egy gyűlés tíz napig szokott tartani, szakítottunk a „családi gyűlések” álcájával, és minden igénylést egyenesen Miss Starnes irodájába kellett küldeni. Nem, nem küldeni. Az igényeket minden kérelmezőnek személyesen kellett előadnia. Aztán készített egy elosztási listát, amit jóváhagyásra felolvastak nekünk egy háromnegyed órás gyűlésen. Megszavaztuk. A napirend tíz percet adott a megvitatásra és az ellenvetésekre. Nem volt ellenvetés. Addigra már ismertük a dörgést. Egy vállalat jövedelmét senki sem oszthatja fel több ezer ember között valamiféle mérce nélkül, amely jelzi, ki mennyit ér. Az ő mércéje a talpnyalás volt. Önzetlen? Az apja idejében az összes pénze sem adott volna lehetőséget az öreg számára, hogy úgy beszéljen a legtetvesebb takarítóval, ahogy ő beszélt a legjobb munkásokkal és a feleségeikkel. Halvány szeme volt, halszerű, hideg és halott. És ha valaha akarta volna látni a színtiszta gonoszt, akkor látnia kellett volna, hogyan villant meg a szeme a gyűlésen, amikor olyan emberre nézett, aki egyszer visszaszólt neki, és aki éppen hallotta a nevét azok között, akik csak az alapilletményt kapják meg. Amikor ezt látja az ember, akkor érti meg a valódi indítékát azoknak, akik azt prédikálják: „Mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint.”

Az egésznek ez volt a titka. Először elcsodálkoztam, miképp lehetséges, hogy a világ tanult, kulturált, híres emberei hogyan követhetnek el ily mértékű hibát, és hogyan hirdethetik ezt a förtelmet igazságosságként, amikor ötpercnyi gondolkodás megmondta volna nekik, mi történik akkor, ha valaki megpróbálná megvalósítani azt, amit prédikálnak. Most már tudom, hogy semmiféle hibát nem követtek el. Ekkora hibát sohasem ártatlanul követnek el. Ha az emberek bedőlnek valami gonosz ostobaságnak, amikor nincs módjuk azt működtetni, és nincs elfogadható magyarázatuk a döntésükre, az azért van, mert olyan indokaik vannak, amiket nem kívánnak közölni. És mi sem voltunk annyira ártatlanok, amikor az első gyűlésen megszavaztuk azt a tervet. Nem azért tettük, mert elhittük, hogy az a nyálas régi duma, amit köpködtek, jó. Más okunk volt rá, de a duma segített abban, hogy leplezzük a másik és önmagunk előtt. A duma esélyt adott rá, hogy erénykéntfogadjunk el valamit, aminek a bevallása miatt szégyelltük volna magunkat. Nem volt egy olyan ember sem köztünk, aki megszavazta, aki ne gondolt volna arra, hogy az efféle felállás mögött rátenyerelhet a nála tehetségesebbek nyereségére. Nem volt elég gazdag és okos ember köztünk, aki ne gondolta volna, hogy vannak nála gazdagabbak és okosabbak, és ez a terv részesedéshez juttathatja azok nagyobb gazdagságából és elméjéből. De amikor arra gondolt, hogy érdemtelen nyereséghez juthat a nála különbektől, megfeledkezett a nála gyengébbekről, akik szintén érdemtelen nyereséghez juthatnak. Megfeledkeztek az összes alantasról, akik majd éppúgy sietnek megvágni őt, mint ahogy ő is a nála különbek megvágásában reménykedett. Az a munkás, akinek tetszett az elgondolás, hogy a szükséglete feljogosítja egy olyan limuzinra, mint amilyen a főnökéé, elfelejtette, hogy a világ összes csövese és koldusa üvöltözve jön, hogy az ő szükségleteik feljogosítják őket az övéhez hasonló hűtőszekrényre. Ez volt az igazi indítékunk a szavazásnál, ez volt az igazság, de nem szerettünk erre gondolni, úgyhogy minél kevésbé szerettük, annál hangosabban kiáltoztuk, mennyire szeretjük a közjót.

Nos, megkaptuk, amit kértünk. Mire rájöttünk, mit kértünk, már késő volt. Csapdába estünk, és nem volt hová menni. A legjobb embereink a terv első hetében otthagyták a gyárat. Elvesztettük a legjobb mérnökeinket, üzemvezetőinket, művezetőinket és képzett szakmunkásainkat. Egy magára valamit is adó ember nem lesz fejőstehén senki kedvéért. Néhány tehetséges fickó megpróbált kitartani, de nem bírták soká. Folyamatosan vesztettük el az embereinket, akik úgy menekültek, mint patkányok a süllyedő hajóról, míg végül nem maradt más, mint a szükség emberei, mert a rátermettek mind eltűntek. Néhányan, akik még értünk valamit, mégis maradtunk, de azért tettük, mert már túl régóta voltunk ott. A régi világban soha senki nem hagyta ott a Huszadik Századot, és valamiképp nem tudtuk elhinni, hogy annak a világnak oda. Egy idő múltán meg azért nem tudtunk kilépni, mert más munkaadó nem vett fel bennünket, amiért nem hibáztatom őket. Semmilyen tiszteletre méltó ember vagy cég nem foglalkozott velünk, semmilyen módon. Az összes kisebb üzlet, ahol bevásároltunk, kezdett elköltözni Starnesville-ből, és végül nem maradt más, mint a kocsmák, a játékbarlangok és a szélhámosok, akik csillagászati áron szemetet adtak el nekünk. Az alamizsnánk csökkent, de a megélhetési költségeink emelkedtek. A gyár szükséget szenvedőinek listája egyre nyúlt, a vevőink listája egyre zsugorodott. Mind kevesebb bevételt kellett mind több ember között elosztani. A régi világban azt mondták, hogy a Huszadik Század Motorvállalat védjegye annyit ér, mint a karátjel az aranyon. Nem tudom, mit gondoltak a Starnes örökösök, ha gondoltak valamit egyáltalán, de felteszem, az összes társadalomtudóshoz és vademberhez hasonlóan úgy vélték, hogy ez a védjegy olyan mágikus bélyeg, amely valamiféle vudutrükkre képes, és éppúgy gazdagok maradnak általa, mint az apjuk. Nos, amikor a vevőink kezdték azt látni, hogy soha nem teljesítjük a megrendeléseiket időre, és nincs olyan motor, amellyel ne lenne valami hiba, a mágikus bélyeg kezdett fordítva működni: az embereknek akkor sem kellett Huszadik Század-motor, ha hozzájuk vágták. Ez oda vezetett, hogy egyedüli vevőink azok maradtak, akik sosem fizették ki, és nem is akarták fizetni a számláikat. Ám Gerald Starnes, elkábulva saját népszerűségétől, megsértődött, és az erkölcsi felsőbbrendűség tudatában járt körbe, azt követelve, hogy az üzletemberek adjanak rendeléseket… nem azért, mert a motorjaink jók, hanem mert annyira szükségünk vanrájuk. Addigra egy falusi félnótás is tudta, amit professzorok nemzedékei színleltek nem észrevenni. Mi hasznát vette volna egy erőmű a mi szükségletünknek, ha a generátorai leálltak a mi hibás motorjaink miatt? Mi hasznát vette volna az az ember, aki a műtőasztalon feküdt épp, amikor elment a villany? Mi hasznát vette volna egy repülő utasa, ha a motor félúton bedöglik? És ha a motorunkat nem az érdeméért, hanem a szükségletünk miatt vették volna meg, mi lett volna az a jó, helyes és erkölcsös dolog, amit annak az erőmű tulajdonosának, a sebésznek vagy a repülőgépgyártónak tettünk volna vele?

Mégis ez volt az erkölcsi törvény, amit a professzorok, a vezetők és a gondolkodók be akartak vezetni az egész világon. Ha ezt művelte egyetlen kisvárosban, ahol mindenki ismerte egymást, akkor el tudja gondolni, mit művelne az egész világon? El tudja képzelni, milyen lenne, ha úgy kellene élnie és dolgoznia, hogy hozzá volna láncolva a föld összes katasztrófájához és szimulációjához? Hogy dolgozzon, és ha valaha bárki, bárhol csődöt vall, akkor önnek kellene kárpótolnia? Hogy dolgozzon, a felemelkedés esélye nélkül, miközben az étele, a ruhái, az otthona és a szórakozása a földön bárhol előforduló lehetséges csalástól, éhség- és betegségjárványtól függ? Hogy dolgozzon úgy, hogy esélye se legyen a többletadaghoz, amíg a kambodzsaiakat meg nem etettük és a patagóniaiakat egyetemre nem küldtük? Hogy dolgozzon, egy biankó csekk fedezeteként, amit minden újszülött a kezében tart, olyan emberek, akiket sohasem látott, akiknek szükségleteit sohasem ismerte, akiknek rátermettségét, lustaságát, hanyagságát vagy csalását nincs sem módjában, sem jogában megismerni? Hogy csak dolgozzon, dolgozzon és dolgozzon, és az Ivykra és Geraldokra bízza, hogy eldöntsék, kinek a gyomra eméssze meg az ön életének erőfeszítését, álmait és napjait? És ez a morális törvény az, amit el kell fogadnunk? Ez az erkölcsi eszme? Nos, mi megpróbáltuk… és megkaptuk a leckét. Agóniánk négy évig tartott az első gyűlésünktől az utolsóig, és azon az egyetlen módon fejeződött be, ahogy befejeződhetett: csőddel. Az utolsó gyűlésünkön Ivy Starnes volt az egyedüli, aki megpróbálta kifényesíteni a bukást. Tartott egy rövid, émelyítő, szirupos beszédet, hogy a terv azért bukott meg, mert az ország többi része nem méltányolta, hogy egyetlen közösség nem boldogulhat egy önző, mohó világ közepén, és hogy a terv nemes eszme volt, de az emberi természet nem elég jó hozzá. Egy fiú, az, akit az első évben megbüntettek egy hasznos ötletéért, miközben némán ültünk, felállt, egyenesen odament Ivy Starneshoz az emelvényre. Nem szólt semmit, csak az arcába köpött. Ez lett a Huszadik Század és a nemes terv vége.”

A férfi úgy beszélt, mintha a hallgatás éveinek terhe egy lélegzetvétellel buggyant volna ki belőle. Dagny tudta, hogy ez tisztelgés volt előtte: a férfi nem reagált a kedvességére, úgy tűnt, fásulttá vált az emberi értékek vagy remény iránt, de lelke mélyén valami eljutott hozzá, és ez a vallomás, az igazságtalanság ellen évekig visszatartott, elnyújtott, lázadó kiáltás az első olyan személynek szóló  elismerés volt, aki előtt nem volt reménytelen az igazság érdekében fellebbezni. Olyan volt, mintha azt az életet, amelyről már csaknem lemondott, visszaadta volna neki a két alapvető szükséglet: az étel és egy értelmes lény társasága.

Részlet Ayn Rand: Veszett világ című könyvéből (10. fejezet).

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..