Mivel napjaink nagy problémája a “gazdasági növekedés”, és mert a jelenlegi vezetés azt ígéri, hogy e növekedés érdekében “stimulálni” fogja a gazdaságot, – hogy az egyre szélesebb kormányzati kontroll által általános jólétet teremtsen, miközben elkölti még azt is, amit létre sem hoztak – így aztán kíváncsi lennék, hogy vajon hány ember ismeri a laissez-faire kifejezés eredetét.

A XVII. század során Franciaország egy abszolút monarchia volt, melynek államrendjét úgy jellemezték, mint “abszolutizmust, amit a káosz korlátoz”. Az uralkodó teljhatalommal bírt mindenki élete, munkája és vagyona felett, és az emberek számára kizárólag a kormányzati tisztségviselők korrupciója nyújtott némi szabad mozgásteret.

XIV. Lajos egy klasszikus zsarnok volt: egy elbizakodott, középszerű figura grandiózus ambíciókkal. Uralkodásának időszakára mégis mint a francia történelemegyik ragyogó periódusára szokás tekinteni: a király hosszú és sikeres háborúk alakjában “nemzeti célt” adott az országnak, és megteremtette Franciaországot, mint Európa vezető hatalmát és kulturális központját. Ámde tudjuk, a “nemzeti célok” pénzbe kerülnek. XIV. Lajos kormányának fiskális politikája pedig krónikus válsághelyzethez vezetett, amit az ország egyre növekvő adókkal történő kiszipolyozásának ugyancsak hagyományos módszerével oldottak meg.

XIV. Lajos főtanácsadója, Colbert volt az egyik első modern etatista, aki hitt abban, hogy az állami szabályozás képes nemzeti fellendülést hozni, és hogy a kirótt magasabb adókból származó bevételeket csak az ország “gazdasági növekedése” képes előteremteni. Így aztán elhivatottan kereste a módját, hogy “az ipar ösztönzése által általános gazdasági növekedés” jöhessen létre. És ez az ösztönzés aztán számtalan állami szabályozásban és aprólékos előírásban meg is valósult, ami megfojtotta az üzleti tevékenységet, és aminek siralmas kudarc lett a vége.

Pedig Colbert nem volt ellensége az üzletnek. Nem jobban, mint a jelenlegi adminisztráció. Colbert szíves örömest hizlalta volna az áldozati bárányt, és egy alkalommal meg is kérdezte a gyártóktól, hogy mit tehetne az ipar érdekében, amire egy Legendre nevű iparos így válaszolt: “Laissez-nous faire!” (“Hagyjanak bennünket békén!”)

Nos, úgy tűnik, a XVII. századi francia üzletembereknek több bátorságuk volt, mint XX. századi amerikai társaiknak, és még a közgazdaságtanhoz is jobban értettek. Tudták ugyanis, hogy az üzletnek nyújtott kormányzati “segítség” éppen oly végzetes, mint a kormányzati üldözés, és hogy az egyetlen dolog, amivel a kormány a nemzeti prosperitás javára tehet az, ha távol tartja magát az üzlettől.

Persze mondhatnánk erre, hogy ami igaz volt a XVII. században, az nem lehet igaz ma, mert ma már sugárhajtású repülőkkel utazunk, míg régen lovasszekerekkel utaztak. Ám ez épp olyan volna, mintha azt mondanánk, hogy ma már nincs szükségünk ételre sem, miként régen volt, mert ma már esőkabátot és hosszúnadrágot hordunk rizsporos parókák és merevítős szoknyák helyett. És valójában éppen ez a fajta, a konkréthoz tapadó felületesség, a lényegest a lényegtelentől elválasztó, és az elveket felismerő képesség hiánya az, ami ma vakká teszi az embereket arra a tényre, hogy napjaink gazdasági válsága valójában a legrégibb és legbanálisabb fajta.

Koncentráljunk hát a lényegre! Ha az állami kontroll már a pre-indusztriális korban sem volt képes többet elérni, mint bénultságot, éhezést és összeomlást, akkor vajon mi történik, ha valaki egy nagymértékben iparosodott gazdaságot kontrollál? És a bürokratáknak vajon mit könnyebb szabályozni, a kézi szövőszékek és kézi kohók vagy az acélművek, repülőgép üzemek és elektronikai vállalatok működését? És vajon kik képesek inkább kényszer alatt dolgozni, a szakképzettséget nem igénylő fizikai munkát végző nyers emberek serege vagy az a megszámlálhatatlan teremtőzseni, akik nélkülözhetetlenek egy ipari civilizáció felépítéséhez és fenntartásához? És ha az állami szabályozás még az előbbi esetekben is csődöt mond, akkor vajon mi adhat reményt a modern etatistáknak, hogy az utóbbiakban sikerrel járhatnak?

Az etatisták episztemológiai módszerét az egyedi, konkrét, kontextusukból kiragadott, pillanatnyi kérdéseknek a soha véget nem érő vitája jelenti, ami semmilyen összefoglaló eredmény levonását nem teszi számukra lehetővé, és soha nem nyugszik alapelveken vagy végső következtetéseken, ami így intellektuális széthúzást idéz elő híveik között. Ennek a verbális ködnek pedig az a célja, hogy elfedje a kitérést a következő két fundamentális tény elől: (a) a termelés és a prosperitás az emberi értelemnek a terméke, illetve (b) a kormányzati hatalom a kényszerítés hatalma fizikai erő által.

Mert amint ez a két tény elismerésre kerül, úgy a megfelelő konklúziónak a levonása is elkerülhetetlenné válik: az értelem nem működik erőszak hatására, az emberi elme nem fog funkcionálni, ha fegyvert szegeznek rá.

És ez az az alapvető kérdés, amit meg kell fontolni, és amihez képest minden egyéb vizsgálódás csak részlet kérdés.

Mert a részleteket illetően egy ország gazdasága épp annyira változatos lehet, mint ahány kultúra és társadalom ezidáig ténylegesen létezett. Ámde függetlenül az egyes társadalmi formáktól, az emberiség egész történelme gyakorlati bizonyítékul szolgál arra az alapelvre, hogy az emberi jólét, teljesítmény és fejlődés mértéke közvetlen függvénye és folyománya a politikai szabadság mértékének. Lásd az antik Hellászt, a reneszánszt, a XIX. századot.

Ami pedig saját korunkat illeti, a Nyugat- és Kelet-Németország közötti különbség olyannyira ékesen demonstrálja egy (relatíve) szabad gazdaság és egy kontrollált gazdaság hatékonyságának a különbségét, hogy a dolog további megvitatására nincs is igazán szükség.

És nincs teoretikus, aki komoly figyelmet érdemelne, amennyiben megkerüli ennek a kontrasztnak a tényét, figyelmen kívül hagyja annak következményeit, okait meghatározatlanul hagyja, és nem tanulja meg azt a leckét, amit mindez jelent.

Vagy tekintsük akár Anglia helyzetét, a “szocializmus békés kísérletét”, egy olyan országnak a példáját, amelyik öngyilkosságba szavazta magát, amennyiben nem volt sem erőszak, sem vérontás, sem terror, pusztán a “demokratikusan” hozott állami kontroll fojtogató folyamata. És figyeljük meg Anglia jelenlegi válságát, az “agyelszívást”. Azt, ahogy a legjobb és legtehetségesebb emberek, különösen a tudósok és mérnökök, elhagyják Angliát, hogy rohanjanak oda, ahol a szabadság bármilyen kis maradékát még megtalálják a világban.

És ne feledjük, hogy a Berlini falat is azért emelték, hogy megállítsa a hasonló “agyelszívást” Kelet-Németországból, és ne feledjük azt sem, hogy 45 év totális gazdasági kontroll után Szovjet-Oroszország, ami egykor a világ legjobb termőföldjének egy részét magáénak tudhatta, ma nem képes élelmiszerrel ellátni a lakosságát, és úgy kell importálnia a búzát a félig-kapitalista Amerikából. Olvassuk csak el Werner Keller East Minus West = Zero című könyvét, hogy szemléletes (és nem cáfolt) képet kapjunk a szovjet gazdaság impotenciájáról, és ezután ítéljünk szabadság versus kontroll kérdésében.

Függetlenül ugyanis attól, hogy azt milyen célra kívánják felhasználni, a gazdagságot először elő kell állítani. Amíg a dolognak pusztán a gazdasági oldalát nézzük, nem számít, hogy mi motiválta Colbertet vagy Johnson elnököt. Tudjuk, mindkettő nemzeti prosperitást kívánt elérni. Egy nemzet gazdasági produktivitásának alakulására nézvést ugyanakkor mindegy, hogy a vagyont milyen célból csapolják meg adókkal, XIV. Lajos fényűzése vagy az “elnyomottak” javára. Mindegy hogy valakit nemes vagy alantas célból kötnek gúzsba, mindegy hogy a szegények vagy a gazdagok javára, hogy egyesek “szükséglete” vagy épp “kapzsisága” végett – ha valakit gúzsba kötnek, az nem tud termelni.

Nincs különbség a gúzsba kötött gazdaságok végső sorsát illetően, mindegy mivel kívánják igazolni a gúzsba kötést.

Ámde nézzük mégis párat ezekből az állítólagos indokokból:

“Fogyasztói kereslet” teremtése? Érdemes lenne kiszámolni, vajon hány háziasszony adóvisszatérítése lenne egyenlő Madame de Maintenon és a társai által támasztott “fogyasztói kereslettel”.

“Igazságos” jövedelemelosztás? XIV. Lajos kiváltságosai nem élveztek annyi tisztességtelen előnyt másokkal szemben, mint manapság a “protekció arisztokratái”, a tényleges és potenciális Billie Sol Estesek és Bobby Bakerek.

A “nemzeti érdek”? Ha létezik olyan, hogy “nemzeti érdek”, amit az egyén jogainak és érdekeinek a feláldozása révén érünk el, akkor a maga részéről XIV. Lajos ez alól teljes mértékben felmentette magát. Ám ez mégsem volt minden ízében “önző”: Franciaországot nagyhatalommá tette – és tönkre is vágta a gazdaságot. (Másszóval, XIV. Lajos jelentős “presztizst” ért el egyéb totalitárius zsarnok körében – mindezt a jólét, a jövő és saját alattvalóinak élete árán).

A „kulturális” és „szellemi” fejlődés előmozdítása? Kétséges, hogy egy államilag támogatott színházi projekt képes lesz valaha is a zsenik olyan sorát kiállítani, ami hasonlíthatna XIV. Lajos udvara, mint mecénás által támogatott zsenikhez (Corneille, Racine, Molière stb.). Ámde soha nem fogja senki felbecsülni azoknak az elvetélt zseniknek a számát, akik tönkrementek abban a rendszerben, mert nem voltak hajlandók megtanulni a talpnyalás művészetét, azért hogy politikai mecénást találjanak a művészetüknek. (Olvassuk el a Cyrano de Bergeracot .)

A helyzet az, hogy az indítékok nem változtatnak a tényeken. Egy nemzet termelékenységének és prosperitásának legfőbb kívánalma a szabadság. Az emberek nem tudnak – és erkölcsileg nem fognak – termelni kényszer és kontroll alatt.

Nincs hát semmi új vagy titokzatos a mai gazdasági problémákban. Akárcsak Colbert, Johnson elnök is különböző gazdasági csoportokhoz fordul, és a tanácsukat lesi, hogy vajon mit tehetne értük. És ha nem Colberthez hasonlóan kíván bevonulnia történelembe, úgy jól teszi, ha odafigyel a modern Legendre hangjára (már ha van ilyen), aki ma is ugyanazt a hallhatatlan tanácsot adhatná neki egyetlen szóban: „de-kontrollálj!”

A fenti esszé eredetileg a Los Angeles Times-ban jelent meg.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás