A tizenkilencedik század második felében a fejletlen országok legtehetségesebb vezetői elkezdték szembeállítani saját országuk elviselhetetlen körülményeit a Nyugat gazdagságával. Nem tudták nem észrevenni, hogy az Európaiak és az Amerikaiak sikeresebben tudták felvenni a harcot a nyomorral és éhezéssel, mint saját országaik. A legfőbb céljuk így az lett, hogy a saját népüket is olyan gazdaggá tegyék, mint a nyugati népeket. Ezért hát a legkiválóbb fiatalokat elküldték az európai és amerikai egyetemekre, hogy közgazdaságtant tanuljanak, ezáltal remélvén hogy az életszínvonaluk növelésének titkát eltanulják. Az előadótermeket hindu, kínai, afrikai és egyéb fejletlen országok tagjai töltötték meg, akik lelkesen hallgatták a híres brit, amerikai és német professzorok szavait.

A prominens professzorok egy része – a marxisták, fabiánusok, vebleniánusok, a karok szocialistái, az állam mindenható hatalmának imádói és tervgazdálkodás bajnokai, az infláció, a deficites költekezés illetve az államosítások prófétái – a következő tanításokkal szolgáltak diákjaiknak: a rideg individualizmus, a laissez-faire politikája és az egyéni vállalkozás a legnagyobb csapás, ami valaha is érte az emberiséget. Gazdaggá tett egy maroknyi kizsákmányoló bárót, a tisztességes emberek tömegeit pedig egyre növekvő szegénységbe és hanyatlásba taszította. Azonban szerencsére a kapitalizmus sötét kora a vége felé közelít. Az emberek többé nem fogják megtévesztetni magukat a talpnyaló burzsoázia hamis doktrínáival, a nyilvánvalóan igazságtalan társadalmi rend romlott védelmezőivel. Mi, az igazság és az emberek gazdagságának rendíthetetlen szószólói, örökre lelepleztük az ortodox szerzők hibáit és téves következtetéseit. A jóléti állam mindenki számára gazdagságot és biztonságot fog hozni. A szűkös erőforrások közgazdaságát a bőség és a jólét közgazdasága fogja felváltani. A profit irányú termelést a hasznosság irányú termelés fogja átvenni. Végre szabadok leszünk a nélkülözéstől, és mindenki megkap mindent, amit csak akar.

Ezen professzorok azonban sohasem hangoztatták azt az általuk abszurdnak vélt alapigazságot, miszerint nincs más módja egy nemzet vagy az emberiség jólétének javítására, minthogy megnöveljük az egy főre jutó befektetett tőke mértékét. Épp ellenkezőleg. Azon keynesi dogmát kezdték el hangoztatni, miszerint a megtakarítás és a tőke felhalmozása veszélyes. Arra a tényre sosem tértek ki, hogy a természet – nem pedig a kapitalisták – tették az emberi létfenntartás tényezőit szűkössé. Az ő nézőpontjuk szerint az Állam kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezik, ami lehetővé teszi, hogy a kormányok korlátok nélkül költekezhessenek. A mai napig sem jöttek rá, hogy a progresszív adóztatás már kimerítette ezt az állítólagos tartalékot más országokban, és hogy az Egyesült Államok tőketartalékait is hamarosan ki fogja meríteni.

Miután magukba szívták ezen tanokat, a nyugati egyetemek diákjai visszatértek szülőhazáikba, és megpróbálták gyakorlatba ültetni mindazt amit tanultak. Ezen diákok őszintén meg voltak győződve arról, hogy az egyetemes jólét megteremtése érdekében nincs más teendő, mint hogy alkalmazzák a nyugati pszeudo-progresszivizmus formuláit. Azt gondolták, hogy az iparosítás nem áll másból, mint szakszervezetekből, minimálbérekből, és munkanélküli segélyekből, és hogy a kereskedelem nem áll másból, mint a kontroll ezernyi formájából. Már azelőtt államosítani akartak, mielőtt lehetőséget adtak volna a vállalatoknak, hogy gyárakat és vállalkozásokat indítsanak, amiket aztán államosítani lehet. Egy új és fair rendszert akartak bevezetni azon országokba, amely országoknak a problémája éppen abból állt, hogy sohasem ismerték azt a rendszert, amit manapság ósdinak és igazságtalannak titulálnak.

Ezen radikális értelmiségiek mindegyike Európát és Amerikát hibáztatta a saját népük elmaradottsága és szegénysége miatt. Ebben igazuk is van, de a nyomoruk okának meghatározásában tévedtek. Európa és Amerika nem felelősek a fejletlen országok állapotáért, azért viszont felelősek, hogy ezt az állapotot meghosszabbították, mivel az értelmiségiek fejében olyan eszméket ültettek el, amelyek éppen a legsúlyosabb akadályai annak, hogy az állapotok bármit is javulhassanak. A nyugat szocialistái és intervencionistái megmérgezték a kelet gondolkodóit. Ők a felelősek a kelet anti-kapitalista előítéletéért, és azért a szimpátiáért, ami miatt a keleti értelmiségiek a Szovjet rendszerre úgy tekintenek, mint a Marxi eszmék legtökéletesebb megtestesülése.

A fejletlen országok mindegyike úszik Marx, Lenin és Sztálin írásainak a fordításaiban, illetve nem-marxi szocialisták és anti-kapitalisták könyveinek minden formájában. Azonban igen ritkán kerül csak sor olyan könyvek publikálására ezen nyelveken, amelyek a piacgazdaság működéséről szólnának, és kritikusan elemeznék a szocialista hitvallás dogmáit. Nem meglepetés hát, hogy az adott országok olvasóközönsége abban a hitben van, hogy a Kommunista Kiáltvány leírása a kapitalizmus működéséről teljesen megfeleltethető a jelenkori Amerika körülményeire, például: hogy a dolgozó „egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed” az ipar fejlődésével, és hogy „a burzsoázia nem képes biztosítania létét rabszolgáinak a rabszolgaságban.” Nem csoda hát hogy a Szovjet rendszerre úgy tekintenek, mint a szebb jövő modelljére.

Meg kell hogy értsük, hogy a fejletlen országok gazdasági körülményeit lehetetlen segélyekkel javítani. Amennyiben ételt küldünk nekik, hogy segítsünk az éhezés elleni harcban, úgy felmentjük a kormányaikat attól a szükségszerűségtől, hogy katasztrofális mezőgazdasági politikájukkal felhagyjanak. A múltban például, Jugoszlávia fő problémája az volt, hogy hogyan találjon külföldi piacot gabonaféléinek, disznóinak, gyümölcseinek, és fűrészárujának, amelyekből jelentős többlettermelése volt. A mai napon ezt az országot, amely Oroszországon és Románián kívül a legjobb termőfölddel rendelkezik Európában, éhezés sújtja. Amennyiben a szegény országoknak gyárakat küldünk, vagy dollárt „kölcsönzünk”, akkor gyakorlatilag mi fizetjük az államosított közlekedésük, távközlési rendszerük, bányáik és feldolgozóiparuk deficitjét. Az igazság az, hogy az Egyesült Államok a történelem legnagyobb tévedését támogatja a világ összes részén: a szocializmust. Ezen pazar támogatás nélkül a szocialista rendszerek fennmaradása már rég ellehetetlenült volna.

A fejletlen országok felemelésének a problémája nem megoldható anyagi támogatással. Ez egy spirituális és intellektuális probléma. A jólét nem csupán a tőkebefektetésen múlik. Ez egy ideológiai kérdés. Amire a fejletlen országoknak szüksége van az elsősorban a gazdasági szabadság és az egyéni vállalkozás valamint kezdeményezés ideológiája, ami lehetővé teszi a tőke felhalmozását és megőrzését, illetve biztosítja a meglévő tőke felhasználását a fogyasztók legsürgetőbb igényeinek a lehető legjobb és legolcsóbb módon történő kielégítésére.

Az Egyesült Államok egyetlen módon járulhat hozzá, hogy a fejletlen országok gazdasági körülményei fejlődjenek: amennyiben továbbítja számukra a gazdasági szabadság eszméjét.

Ludwig von Mises: Money, Method and the Market Process.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás