A ricardói és az osztrák közgazdasági iskola hagyományaira építve dolgozta ki Mises az üzleti ciklusok alábbi elméletét:

Banki hitelexpanzió nélkül nem alakulnak ki gazdasági fellendülések és válságok, mert a szabad árak rendszere egyensúlyba hozza az áruk keresletét és a kínálatát. Ám a jegybanki források bővítésével a kormány növeli a kereskedelmi bankok pénztartalékait, ami hitelexpanzióra ösztönzi a bankokat. A hitelexpanzió pedig, növekvő folyószámla betétek formájában, növeli a pénzkínálatot. A folyószámla pénz növekedése viszont, miként azt már a ricardiánusok is helyesen megfigyelték, a javak árának emelkedéséhez vezet. Vagyis inflációhoz. Ám ezen túl, ahogyan azt Mises megmutatta, valami sokkal vészjóslóbb dolog is történik. A hitelexpanzió új pénzzel árasztja el az üzleti világot, ami mesterségesen a szabadpiaci szint alá szorítja a kamatrátát.

Egy szabad, megkötésektől mentes gazdaságban a kamatrátát egyedül a gazdaságot alkotó egyének időpreferenciája határozza meg. A kölcsön lényege ui. az, hogy az emberek a jelenbeli fogyasztásukat (a jelenlegi pénzt) elcserélik egy jövőbeni fogyasztásra (egy olyan követelésre, ami egy jövőbeli időpontban esedékes). Ám miután az emberek a jelenlegi pénzt mindenkor többre értékelik, mint ugyanazt a pénzt egy későbbi időpontban, így a jelenbeli fogyasztásról csak prémium fejében hajlanók lemondani. Ez a prémium a kamat, melynek értéke attól függően változik, hogy az emberek épp mennyire preferálják a jelenlegi fogyasztást a jövőbelihez képest. Azaz, az emberek időpreferenciájának alakulásától függ.

Az időpreferencia egyúttal azt is meghatározza, hogy az emberek fogyasztása hogyan viszonyul megtakarításaikhoz és befektetéseikhez. Ha ui. az emberek időpreferenciája csökken, azaz a jövőbeni fogyasztáshoz viszonyítva a jelenlegi fogyasztási igényük lecsökken, akkor kevesebbet fogyasztanak, minek következtében többet takarékoskodnak, illetve többet fektetnek be. Ezzel egyidejűleg, és ugyanezen okból a kamatráta is csökken. A gazdasági növekedés jelentős részben tehát az időpreferencia csökkenésének az eredménye, ami megnöveli a megtakarítások és beruházások arányát a fogyasztással szemben, és csökkenti a kamatrátát.

De vajon mi történik akkor, ha a kamatráta nem az alacsonyabb időpreferencia és a nagyobb megtakarítások miatt csökken, hanem a kormányzati beavatkozás okozta hitelexpanzió végett? Más szóval, mi történik, ha a kamatráta mesterséges okból, azaz a kormányzati intervenció miatt esik, és nem természetes okból, azaz a vásárlóközönség preferenciájának és értékítéletének változása miatt?

Baj történik. Mert látva a kamatráta csökkenését, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogyan mindenkor reagálniuk kell, és ahogyan valóban reagálnak is az ilyen piaci jelzésre: többet fektetnek be tőkejavakba és termelési eszközökbe. Ui. azok a beruházások, különösen a hosszú és időigényes projektek, amelyek előzőleg nem tűntek jövedelmezőnek, a lecsökkent kamat ráfordítások miatt immáron profitábilisnak mutatkoznak. Vagyis az üzletemberek úgy reagálnak, mintha a megtakarítások valóban megnőttek volna: a tartós javakba, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba és építményekbe történő beruházások aránya növekszik a fogyasztási javakba történő beruházáshoz képest.

Magyarán, a vállalkozások örömmel kölcsönöznek alacsony kamatra az olcsó pénzből, amit aztán tőkejavakba fektetnek, és ami végső soron a magasabb bérleti díjakra és a tőkejavakat előállító ágazatokban alkalmazott munkások magasabb béreinek kifizetésére fordítódik. Bár a vállalkozások növekvő kereslete felviszi ugyan a bérköltségeket, ám a vállalkozások úgy vélik, e magasabb költségeket is képesek fizetni, mert a pénzügyi intervenció által eltorzított kamatráta felülteti őket.

Ám a gondok nyomban megjelennek, amint a munkások és járadékosok – főként persze az előbbiek, hiszen a kiadások döntő része munkabér – kezdik elkölteni az új pénzből finanszírozott magasabb jövedelmüket. Mert az emberek időpreferenciája valójában nem lett alacsonyabb, és nem akarnak annyit megtakarítani, mint amennyi a beruházás. A munkások elkezdik fogyasztásra költeni az új jövedelmük nagyrészét, ami így visszaállítja a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. A pénz újra a fogyasztási javak felé kezd áramlani, és nem képződik annyi megtakarítás, ami lehetővé tenné az újólag gyártott gépek, tőkejavak, nyersanyagok stb. megvételét. Mindez pedig hirtelen tör rá atermelési eszközök iparára, és depressziót okoz. Vagyis amint a fogyasztók visszaállítják az általuk kívánatosnak talált fogyasztás/beruházás arányt, rögvest megmutatkozik, hogy a vállalkozások túl sokat fektettek tőkejavakba, miközben fogyasztási javakba meg keveset. A termelést valójában félrevitte a kormányzati beavatkozás és a mesterségesen alacsony kamatráta, azaz a vállalkozók úgy viselkedtek, mintha nagyobb megtakarítások állnának rendelkezésre a ténylegesnél. Mihelyst az új banki számlapénz átszivárog az egész gazdaságba, és a fogyasztók visszaállítják a régi fogyasztási arányokat, világossá válik, hogy nem volt elegendő megtakarítás az összes termelőeszköz megvételéhez, az üzleti világ pedig tévesen fektette be a rendelkezésre álló véges megtakarításokat. A tőkejavakba történő beruházás túlzott volt, míg a fogyasztási javakra nem került elég.

Az inflációs fellendülés az árrendszer és a termelés szerkezetének eltorzításához vezet. A boom során a munkaerő és a nyersanyagok árai a termelési javakat gyártó ágazatokban túl magasra emelkedik ahhoz, hogy az nyereséges maradhasson az után is, hogy a fogyasztók visszaállították az eredeti fogyasztás/beruházás preferenciájukat. A “depresszió” ennek megfelelően egy szükséges és egészséges állapot, melynek során a piac lenyesegeti és felszámolja a fellendülési időszak azon beruházásait, amelyek valójában nem voltak kellően megalapozottak és nem gazdaságosak, illetve visszaállítja a fogyasztásnak és a beruházásnak azt az arányát, amit a fogyasztók ténylegesen igényelnek. Így a depresszió egy fájdalmas, de szükséges folyamat, ami által a szabad piac kigyomlálja a gazdasági boom túlzásait és tévedéseit, valamint visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegeit. Mivel a termelési tényezők ára a boom során túl magasra kúszott, engedni kell, hogy munkaerő és a termelőeszközök ára a tőkejavakat előállító ágazatokban addig csökkenjen, amíg vissza nem áll a normál piaci állapot.

Minthogy az új pénzt, a magasabb bérek formájában, a munkások viszonylag gyorsan megkapják, így felmerül a kérdés, hogy miként is húzódhat el a boom évekig anélkül, hogy lelepleződnének azok a téves beruházások, amiket a piaci jelzések manipulálása okozott. Miért is nem kezdődik el hamarabb a depresszió általi regenerálódási folyamat? A válasz az, hogy a boom valóban nagyon rövid éltű lenne, ha a banki hitelexpanzió, és a kamatráta azt követő természetes szintje alá csökkenése, egyszeri alkalom lenne. Ám a lényeg éppen az, hogy a hitelexpanzió nem egy egyszeri alkalom, hanem folyamatos, minek következtében nincs lehetőség, hogy a fogyasztók helyreállíthassák az általuk preferált fogyasztás/megtakarítás arányt. A folyamatos hitelexpanzió nem engedi, hogy a költségek növekedése utolérje az árak inflációs növekedését a tőkejavakat gyártó ágazatokban. Olyan ez, mint a folyamatos doppingolás. A hitelexpanzió újabb és újabb dózisa úgy stimulálja a gazdaságot, hogy az mindig egy karhosszal az elkerülhetetlen összeomlás előtt haladjon. Csak amikor a hitelexpanzió végleg abba marad, vagy mert a bankok kezdenek meginogni, vagy mert az emberek kezdenek megijedni a folyamatos inflációtól, jön a feketeleves. A pincér benyújtja a számlát, és az elkerülhetetlen kiigazítási folyamatban sorra csődbe mennek a boom időszak megalapozatlan, túlzott beruházásai, miközben nagyobb súly helyeződik a fogyasztási javak előállítására.

Az üzleti ciklusok misesi elmélete így képes megmagyarázni minden talányt: a ciklusok ismétlődő és visszatérő természetét, a vállalkozások tömeges csődjét, valamint azt a tényt, hogy a boomok és válságok elsősorban a termelési eszközöket gyártó ágazatokat érintik intenzíven.

Mises tehát rámutat, hogy a válságok felelőse a kormányzati és jegybanki intervenció által ösztönzött banki hitelexpanzió. De vajon mit javasol, mit kellene a kormánynak tennie, ha a depresszió egyszer beköszönt. Mi a kormány szerepe a válságból való kilábalás során? Mindenek előtt, amint lehet, a kormánynak fel kell hagynia az inflációs politikával. Igaz, ezáltal hirtelen megszakad az inflációs boom, és elkerülhetetlenül kezdetét veszi a depresszió vagy a recesszió. Ámde mennél tovább vár a kormány, csak annál fájdalmasabb lesz a szükséges kiigazítási folyamat. Mennél előbb elkezdődik tehát a recessziós kiigazítás, annál jobb. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormánynak nem szabad megtámogatnia a kialakult egészségtelen gazdasági helyzetet, nem szabad kimentenie vagy pénzt kölcsönöznie a bajba jutott üzleti vállalkozásoknak. Ezzel pusztán elhúzódó agóniába, krónikus pangásba fordítaná át az egyébként hirtelen jelentkező, de gyors lefolyású depressziót. A kormánynak nem szabad próbálkoznia ár- és bértámogatással sem a termelő eszközöket gyártó ágazatokban, mert ezzel szintén csak prolongálná a bajt, és a végtelenségig késleltetné, hogy a depressziós kiigazítási folyamat végre megtörténjék. Bármi ilyen kísérlet csak elnyúló depressziót és tömeges munkanélküliséget okoz. Mindemellett a kormánynak nem szabad újra inflációs politikát alkalmaznia, hogy a gazdaságot kijuttassa a válságból. Mert még ha sikerrel járna is a kormány re-inflációs politikája, ezzel csak egy későbbi, még nagyobb bajnak vetné el a magvait. A kormánynak éppen így nem szabad bátorítania a fogyasztást sem, illetve növelnie saját költekezését, hiszen ezzel pusztán még tovább emelné a gazdaságban a fogyasztás/beruházás arányt. A kormánynak valójában csökkenteni kell a kiadásait, hogy ezzel javítson az arányon. A gazdaságnak ui. nem több fogyasztási kiadásra van szüksége, hanem több megtakarításra, hogy ezáltal is igazolja a boom túlzott beruházásainak legalább egy részét.

A depresszió misesi elemzésének fényében a kormánynak tehát mindössze egyetlen dolga van: nem csinálni a világon semmit. Az egészséges gazdasági működéshez, valamint a depresszióból való minél előbbi kilábaláshoz a kormánynak valójában egy szigorúan önmegtartóztató, “laissez-faire” politikát kell folytatnia. Mert mindaz, amit a kormány tehet, csak hátráltatja és gátolja a piac önkorrekciós működését. Azaz, mennél kevesebbet próbál a kormány tenni, annál gyorsabban működik a piaci önkorrekció, és annál hamarabb jön el a tartós gazdasági felépülés.

Részlet Murray Rothbard 1969-es Economic Depressions: Their Cause and Cure című esszéjéből. Eredetileg megjelent itt.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás