Az árkontroll célja az árak, bérek és kamatlábak olyan értéken történő rögzítése, ami eltér azok szabadpiaci értékétől. Az árkontroll lényege, hogy a hatóság vagy egy, a hatóság által (nyíltan vagy hallgatólagosan) megbízott csoport rögzíti az árakat valamilyen minimum vagy maximum értéken. Aztán ezeknek a rendelkezéseknek akár karhatalmi erővel is érvényt szerez.

A piaci árakba való ilyetén beavatkozásnak a célja, hogy előnybe részesítse vagy az eladókat (minimálár előírásával), vagy a vevőket (árplafon előírásával). A minimálár lehetővé teszi, hogy az eladók jobb árat kérhessenek az általuk kínált javakért, az árplafon viszont a vevőknek teszi lehetővé, hogy olcsóbban juthassanak hozzá az általuk keresett javakhoz. A politikától függ, hogy épp mikor kinek kíván kedvezni, az eladóknak vagy a vevőknek. Így aztán van, hogy a hatalom árplafont vezet be, van, hogy minimálárt; van, amikor minimálbér van, és van, amikor bérplafon. Épp csak a kamatráta az, amire mindeddig még nem írtak elő minimális értéket, mindig csak plafont. A politikai számítás valahogy mindig csak az utóbbi megoldáshoz folyamodott.

A politikai gazdaságtan az árak, bérek és kamatlábak kormányzati kontrolljának zavaros gazdaságpolitikai vitáin túl fejlődött. Több száz, vagy inkább több ezer éve törekszenek már a hatalmak befolyásolni az árakat a maguk hatalmi apparátusával, súlyos büntetésekkel sújtva azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek. Számtalan élet veszett már ebben a küzdelemben. Meglehet, nincs még egy terület, ahol a karhatalom oly nagy buzgalommal használná a maga erejét, és nincs még egy terület, ahol a hatalom bosszúvágya lelkesebb támogatásra találna a tömegek részéről. De az árkontroll mégsem működött soha.

Ezek az elhibázott intézkedések egyúttal magyarázatot nyertek maguknak a filozófiai, teológiai és politikai irodalomban is, amely magyarázat a hatalom és a tömegek véleményét tükrözte. E szerint az emberek természetüknél fogva önzők és rosszak, a hatalom pedig túl sokáig volt gyenge, és túl sokáig vonakodott erőszakot alkalmazni, amikor kemény és könyörtelen uralkodókra lett volna szükség.

Az árkontroll egy speciális alkalmazásának vizsgálata vezetett aztán az igazság felismeréséhez. A különböző árkontroll jellegű intézkedések között különös jelentősége volt ui. a hatalom azon törekvésének, hogy olyan értéken tartsa a hamis pénzérméket, mintha azoknak teljes fémtartalmuk volna, és ezáltal fenntartsa az arany és az ezüst közötti cserearányt, illetve később a nemesfémek és a leértékelődött papírpénz közötti cserearányt. E hatalmi törekvések sorozatos csődjének magyarázatát viszonylag korán felismerték, és Gresham-törvénynek nevezték el. Ám e korai kezdetektől hosszú út vezetett még a XVIII. század skót és angol filozófusainak nagy felfedezéséig, miszerint a piac meghatározott törvényeket követ, amely törvények minden piaci jelenséget szükségszerű kölcsönös kapcsolatba állítanak.

A piac és a csere megmásíthatatlan törvényeinek a felismerése az emberi szellem legnagyobb eredményei közé tartozik. Ez adott alapot a szociológiának, valamint a liberalizmusnak, illetve ezáltal korunk modern kultúrájának és gazdaságának, kikövezte továbbá az utat a nagy technikai vívmányoknak, egyúttal alapot adott az emberi cselekvés szisztematikus tudományának, a közgazdaságtannak is. A pretudományos szellem még különbséget tett jó és rossz, igazságos és igazságtalan tett között, vagyis úgy vélte, hogy az emberi viselkedést lehetséges egymástól elszigetelt, heterogén erkölcsi szabályok alapján megítélni, amennyiben az emberi cselekvés szabad abban az értelemben, hogy nincs alávetve az emberi viselkedés semmilyen inherens törvényének. Az embernek morálisan kell cselekednie, mondta e régi szellem. És ha az ember esetleg mégsem úgy cselekedet, hát az isten megbüntette a másvilágon. De az emberek cselekedeteinek ezen túlmenően nem volt úgymond más egyéb következménye. Így aztán e pretudományos szellem fényében úgy tűnhetett, hogy a hatalom önkényes rendelkezéseinek sincs különösebb akadálya, legfeljebb az, ha a hatalom egy nálánál nagyobb hatalommal kerül konfliktusba. A szuverén hatalom tetszőlegesen gyakorolhatta hatalmát, föltéve, hogy nem lépett túl szuverenitásának területi határán. De egyébként azt vihetett végbe úgymond, amit jónak látott. Azt persze még a pretudományos szellem is belátta, hogy vannak fizikai törvények, amiket nem lehet megváltoztatni, ellenben úgy vélte, hogy az emberi viselkedés terén elvileg bármit tetszés szerint véghez lehet vinni.

A politikai gazdaságtan tudománya épp annak felismerésével kezdődik, hogy a hatalom szuverenitásának további határa van. A közgazdász messzebbre lát az államnál, és annak hatalmi apparátusánál: felismeri, hogy az emberi társadalom az emberi kooperáció eredménye, felismeri, hogy az emberi kooperációnak vannak sajátos törvényei, amelyeket az állam sem tud megváltoztatni. A közgazdász felismeri, hogy a piaci folyamat – ami az emberi kooperáció törvényeinek az eredménye – határozza meg az árakat. Felismeri, hogy az árrendszer adja az emberi kooperáció alapvető értelmét. Az árak többé nem úgy jelennek meg, mint amelyek az emberek egyéni és esetleges igazságérzetétől függnek, vagy heterogén morális szempontoktól, hanem úgy, mint a piaci erők játékának szükségszerű és egyértelmű eredői. Minden egyes piaci állapotnak az árak egy meghatározott konstellációja a következménye, és az áraknak ezt a konstellációját – a “természetes” árakat – nem lehet megváltoztatni, csak ha maga az előzetes piaci konstelláció is megváltozik. Továbbá minden eltérés e “természetes” áraktól olyan piaci erőket szabadít fel, amely erők visszaállítják az árakat a “természetes” értékükre.

Az áraknak ez a szemlélete természetesen szöges ellentétben van azzal az elképzeléssel, hogy a hatalom rendeletek, tiltások és bírságok segítségével tetszés szerint megváltoztathatja az egyes javak árát. Ha ui. a piaci helyzet alakulása határozza meg az árakat, és az árak annak a folyamatnak a szerves részei, amely folyamat hatással van a társadalmi kooperációra, és amely folyamat az egyének tevékenységét alárendeli a közösségi igények kielégítésének, akkor az árak önkényes megváltoztatása, amikor az árak összefüggő rendszert alkotnak, szükségképpen zavart kell hogy okozzon a társadalmi együttműködésben. Persze lehetséges, hogy egy erős és határozott kormány valamilyen árrendeletet hozzon, és kegyetlenül megtorolja, ha valaki nem engedelmeskednék neki. Mindazonáltal a kormány nem fogja elérni a célját. A kormányzati rendelet ui. maga is csak egy lesz majd a között a számtalan piaci körülmény között, ami a piac megkerülhetetlen törvényeinek megfelelően aztán valamilyen állapothoz vezet. És meglehetősen valószínűtlen, hogy az így kialakuló állapot végül az legyen, amit a kormány elérni kívánt. Sokkal inkább az valószínűsíthető, hogy az így kialakuló állapotot a kormány még annál az állapotnál is rosszabbnak tekintse, mint amely állapot megváltoztatása végett az árrendeletet eredetileg kiadta. Mindenesetre ezek a rendeletek nem érik el azt, amit a kormány elérni tervezett. Az árszabályozás a kormány részéről nem csak hatástalan és hasztalan, de egyenesen ellentétes hatású a tervezett céljával, és csakis kárt okoz.

Aki pedig megpróbálja elvitatni ennek a konklúziónak a logikáját, az egyúttal tagadni kényszerül bárminemű közgazdasági analízisnek a lehetőségét. E logika híján ugyanis nincs közgazdaságtan, és mindaz, amit eddig közgazdaságtan tárgyban írtak merő értelmetlenség volna. Mert amennyiben a hatalom képes úgy rögzíteni az árakat, hogy annak a hatása nem ellentétes a hatalom eredeti szándékával, akkor teljesen hiábavaló minden olyan kísérlet, ami az árakat a piaci erők alapján próbálja meg megmagyarázni. Ugyanis az áraknak a piac működésén alapuló magyarázata éppen azon a feltevésen nyugszik, hogy minden egyes piaci konstellációnak az árak egy meghatározott konstellációja felel meg, és hogy léteznek piaci erők, amelyek helyreállítják az árak e “természetes” konstellációját, amennyiben azt valamilyen torzítás éri.

Éppen ezért mondhatjuk, hogy saját nézőpontjukból tekintve a történeti iskola képviselői (illetve manapság az institucionalisták) tulajdonképpen logikusan védelmezik az árkontroll intézményét, amennyiben nem ismernek el semmilyen közgazdasági elméletet. Ezen iskola képviselői számára ui. a közgazdaságtan eleve nem több mint pusztán rendeletek és intézkedések összessége. Viszont mindazok részéről, akik teoretikus eszközökkel kívánják vizsgálni a piaci kérdéseket, logikátlan lenne azon állítás, hogy az árak kontrollálására irányuló intézkedések a kívánt eredményre vezethetnek. Mert csak kétféle lehetőség van: törvényi erő vagy gazdasági törvényszerűség. Az árakat vagy a piaci szereplők határozzák meg önkényesen, és akkor valóban lehetőség van az árakat hatalmi erővel előírni, vagy az árakat a piaci erők alakítják a kereslet-kínálat törvényei szerint, viszont akkor a hatalom által alkalmazott intervenció maga is csak egy a piacon ható számtalan faktor között. És nincs kompromisszum e két lehetőség között.

A Piac Reakciója az Árszabályozásra

Az árszabályozás megbénítja a piaci folyamatokat, megsemmisíti a piacot. Az árszabályozás megfosztja a piacot annak koordinációs funkciójától. Az árrendszer jellemzője ui. az, hogy kiegyenlíti a keresletet és a kínálatot. Ám amennyiben a hatóság rögzíti az árakat, úgy a piac e lényegi funkciója nem tud érvényesülni.

Árplafon esetén lesznek olyan potenciális vevők, akik nem tudnak vásárolni, jóllehet készséggel megfizetnék a hatósági árat, sőt annál akár magasabb árat is. Minimálár esetében viszont olyan potenciális eladók lesznek, akik meg nem találnak vevőt, jóllehet szívesen eladnának a hatósági áron, sőt akár az alatt is. Az árak immár nem képesek elválasztani a potenciális vevőket és eladókat, akik még vennének vagy eladnának, azoktól, akik viszont már nem. A szelekció egy másik elve lép működésbe: a korán érkezők, vagy azok, akik valamilyen egyéb körülmény (pl. személyes összeköttetés) okán privilegizált helyzetben vannak, tudnak csak ténylegesen eladni vagy venni. De az is megeshet, hogy maga a hatóság veszi át az elosztás szervezését. Akárhogy is, a piac többé nem lesz képes biztosítani a rendelkezésre álló kínálat elosztását a fogyasztók között. És amennyiben a káoszt el kívánják kerülni, és sem a véletlen folytán, sem hatalmi erőre támaszkodva nem lehet megoldani az elosztást, akkor a kormány kénytelen lesz az adagolás (pl. jegyre adás) valamilyen rendszerét megvalósítani.

De a piac nem csak a már meglévő fogyasztási javak elosztásában vesz részt, elsődleges feladata valójában a termelés irányítása. A piac azokhoz irányítja a termelési eszközöket, akik a legsürgetőbb igényeket kívánják kielégíteni velük. Ha az árplafon csak az egyes fogyasztási javak árát tartja a piaci érték alatt, de a termelés kiegészítő eszközeinek az árát nem szabályozza, akkor azok a termelési eszközök, amelyek nem teljességgel speciális felhasználásúak, olyan egyéb fogyasztási javak termelésébe áramlanak át, amelyek nincsenek árplafonnal sújtva. Az árkontroll ily módon eltéríti a termelést azoktól a javaktól, amelyekre a fogyasztóknak sürgető igényük van, azok felé, amelyek bár a fogyasztók számára kevésbé fontosak, viszont az áruk nincs szabályozva. Ha tehát a hatalomnak az volt a célja, hogy az árak maximálásával könnyebben hozzáférhetővé tegyen bizonyos javakat, akkor ezzel kudarcot vall. Az árkontroll alá eső javak termelése ui. csökkenni fog, ha épp meg nem szűnik teljesen. És ezen lényegében az sem változtat, ha a fogyasztási javak árának szabályozásával egyidejűleg az e javak termeléséhez szükséges kiegészítő eszközök árát is szabályozzák, hacsak ezek az eszközök nem olyannyira speciálisak, hogy más javak előállítására egyáltalán nem lehet azokat felhasználni. (Mivel a munkaerőnek általában nincs ilyen erősen speciális karaktere, így ennek vizsgálatát ki is hagyhatjuk a megfontolásból.) Így amennyiben a hatalom nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy abbéli igyekezetében, hogy egy jószág árát olcsóbbá tegye, valójában csak felszámolja a szóban forgó jószág kínálatát, akkor nem korlátozhatja magát kizárólag e jószág, illetve az annak termeléséhez szükséges javak és szolgáltatások árának szabályozására, hanem ezen túlmenve azt is meg kell akadályoznia, hogy a termelés teljes vonalán alkalmazott tőkét, munkát és vállalkozói aktivitást kivonhassák a termelésből. A hatalomnak ehhez valójában minden termék és szolgáltatás árát rögzítenie kellene, rögzítenie kellene továbbá a kamatrátát, speciális rendeleteket kellene hoznia, hogy milyen termékeket és szolgáltatásokat hogyan kell előállítani, és hogy azokat kiknek kell eladni stb. Egy piacgazdaságban az egyes árrendeletek nem képesek elérni a céljukat.

A hatalom szempontjából ezek az intézkedések nem egyszerűen csak haszontalanok, hanem egyenesen az ellenkező hatást érik el, mint amit eredetileg elérni terveztek velük, és pusztán felerősítik azt a rosszat, amit éppenséggel meg kívántak szüntetni. Ha pl. az árplafon bevezetése előtt egy jószág ára a hatóság megítélése szerint túl magas volt, akkor az árkontroll bevezetésével az áru egyenesen eltűnik a piacról. Persze a hatóságnak nem az volt a célja, hogy az áru kínálata megszűnjön, hanem az, hogy olcsóbban lehessen az áruhoz hozzájutni. De az olcsó árral a hatalom valójában azt kívánta elérni, hogy egyre többen férhessenek hozzá a jószághoz, vagyis tkp. a kínálat növekedését célozta, és nem a kínálat csökkenését. Ezért mondhatjuk, hogy az egyes árrendeletek elhibázzák a céljukat, és hogy az ilyen intézkedéseken alapuló gazdaságpolitika saját céljával ellentétes eredményre vezet, és teljességgel hiábavaló. Ha pedig a hatalom nem az árkontroll megszüntetésével kívánja az általa okozott felfordulást orvosolni, akkor leginkább újabb rendeletek következnek. De ezek az újabb rendeletek persze nem az előzőleg elrendelt árplafont fogják emelni, hanem a készletek eladására köteleznek, előírják, hogy kinek kell eladni, és mennyit kell termelni, az árkontrollt kiterjesztik a kiegészítő javakra, a bérekre és kamatokra, kötelező munkát írnak elő, végül termelésre kötelezik a termelőeszközök tulajdonosait, illetve meghatározzák a beruházások irányát is. És ez a szabályozás nem áll meg egyik vagy másik ágazat határain belül, hanem szép fokozatosan kiterjed végül a termelés egész rendszerére, vagyis szükségszerűen vezet el minden ár és bér, a vállalkozások, tőkések, földtulajdonosok és munkások tevékenységének átfogó szabályozásához. Ám ez azt jelenti, hogy a termelés és elosztás rendszere a hatalom kezébe kerül át, és a piacgazdaság – akar ez volt a szándék, akár nem – szocialista gazdasággá változik.

Részlet Ludwig von Mises Interventionism: An Economic Analysis című 1940-es művéből.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás