Az emberek által használt szófordulatok gyakran meglehetősen megtévesztők. A modern iparmágnásokat és a big business vezetőit pl. „csokoládé királynak”, „pamut királynak” és „gépjármű királynak” hívják. Ez a szóhasználat pedig arra utal, hogy az emberek lényegében nem látnak különbséget a modern kor ipari vezetői és a régi korok feudális királyai, hercegei és más urai között. Ám a különbség nagyon is jelentős. Egy csokoládé király ugyanis egyáltalán nem uralkodik, sokkal inkább szolgál. Nincs a piactól és a fogyasztóktól független birodalma. A csokoládé király, az acél király, a gépjármű király és a modern ipar hasonló királyainak sorsa attól az ágazattól függ, amelyben működik, és azoktól a fogyasztóktól, akiket szolgálni hivatott. E „királyok” mindegyikének az alattvalók, vagyis a fogyasztók kegyében kell maradnia, mert abban a pillanatban, amikor nem képestöbbé a vevőknek a versenytársaknál alacsonyabb költségek mellett jobb szolgáltatást nyújtania, – máris dől a „királyság”.

Két évszázaddal ezelőtt, a kapitalizmus eljövetelét megelőzően, az emberek társadalmi státusza rögzítve volt. Születésétől haláláig az ember az maradt, aki volt: épp az, amit az őseitől mint státuszt megörökölt. Ha szegénynek születet, hát örökre szegény maradt; ha gazdagnak, tehát uraságnak vagy hercegnek, úgy egy életen át megtarthatta címét, és az azzal járó vagyont.  Ami pedig az ipart illeti, az akkoriban létező kezdetleges feldolgozóipar kizárólag a tehetősek számára állított elő javakat. Az emberek többsége (az európai lakosság kilencven százaléka, vagy még annál is több) a földeken dolgozott, és nem került kapcsolatba a városra termelő ágazatokkal. És a feudális társadalomnak e merev berendezkedése több száz évig fennmaradt Európa legfejlettebb területein.  

Mindazonáltal, ahogy a vidék lakosságának száma növekedett, kialakult idővel egy olyan réteg, amelynek a föld már nem tudott munkát adni. Örökölt termőföld és ingatlan híján a lakosság egy része dolog nélkül maradt, miközben a feldolgozóipar sem nyújtott számukra munkát, mert a városok királyai részükre ezt megtiltották. A „számkivetettek” e rétege pedig egyre csak növekedett, és senki nem tudta, hogy mi is történjék velük. Ezek az emberek voltak a szó tulajdonképpeni értelmében vett „proletárok”, vagyis azok a számkivetettek, akiket a hatalom jobb híján dologházakba és szegényházakba zárt. Európa egyes területein, különösen Hollandiában és Angliában, a XVIII. századra már olyan népes lett e réteg, hogy az valódi fenyegetést jelentett a fennálló társadalmi rendre.

Hasonló fejlemények szemtanúi lehetünk ma is a világnak olyan helyein, mint India, vagy a többi fejlődő országok. Mindazonáltal a XVIII. század Angliájában sokkal rosszabb volt a helyzet. Anglia akkori lakossága hét-nyolc millió lelket számlált, és ebből akár egy-két millió ember is szegény nincstelen lehetett, akiknek a fennálló társadalmi berendezkedés semmilyen ellátást nem nyújtott. A XVIII. századi Anglia egyik legnagyobb problémáját ennek a helyzetnek a rendezése jelentette. De szintúgy súlyos problémát jelentett a nyersanyaghiány is. Az angoloknak akkoriban komolyan fel kellett tenniük maguknak a kérdést: mit fogunk csinálni a jövőben, amikor az erdőink már nem adnak nekünk annyi fát, amennyire az iparnak a termeléshez, a lakosságnak a fűtéshez szüksége van? Az uralkodó osztály számára a helyzet reménytelen tűnt. Az államférfiaknak fogalmuk sem volt, hogy mit is kellene tenni, a nemességnek meg aztán végképp semmi elképzelése nem volt arról, hogy miként lehetne a dolgokon javítani.

Ebben a nehéz társadalmi helyzetben szökkent szárba a modern kapitalizmus. Volt ugyanis néhány szegény ember, néhány „számkivetett”, aki megpróbált másokat megszervezve kis üzemeket felállítani, hogy termeljen valamit. Ez pedig igazi innováció volt. Ezek az innovátorok ugyanis mindenki számára elérhető, hétköznapi igényeket kielégítő olcsó termékeket kezdtek el gyártani, és nem kizárólag a tehetősek által igénybe vehető drága holmikat. És ez volt a kezdete annak a kapitalizmusnak, ami ma is működik. Ez volt a tömegtermelés kezdete, ami a kapitalista ipar alapelve. Amíg a tehetős városiakat szolgáló régi feldolgozóipar kizárólag a felsőbb osztályok kereslete által létezett, az újonnan létrejött kapitalista ipar olyan javakat állított elő, amiket a szélesebb tömegek is képesek voltak megvásárolni.

A tömegek igényeinek kielégítése jelenti a tömegtermelést. Ez az alapja ma is a kapitalizmusnak azokban az országokban, amelyekben a tömegtermelés magasan fejlett rendszere működik. Még a baloldaliak által leginkább fanatikusan támadott célpont, a big business is kizárólag olyan javakat termel, ami a tömegek igényeit elégíti ki. A tehetősek számára luxuscikkeket gyártó vállalkozások soha nem lesznek a nagyvállalatokkal egy súlycsoportban. Ma viszont a nagy gyárakban dolgozó emberek a fő fogyasztói azoknak a teremékeknek, amelyeket e nagy gyárakban állítanak elő. Ez a különbség a kapitalista termelés és a régebbi korok feudális termelése között. Nagyot téved, aki azt feltételezi, vagy azt állítja, hogy a nagyvállalatok áruinak termelői és fogyasztói alapvetően nem ugyanazok az emberek. Az amerikai áruházakban gyakran hallani a következő szlogent: „a vevőnek mindig igaza van”. És ez a vevő ugyanaz az ember, aki gyárban az árukat gyártja. Azokat az árukat, amiket az áruházban neki eladnak. De azok is tévednek, akik úgy vélik, hogy a nagyvállalatok egyúttal nagy hatalommal is bírnak. A nagyvállalatok ugyanis teljességgel a vevőiktől függnek, azoktól az emberektől, akik a termékeiket veszik. És bizony a legnagyobb vállalat is elveszti a hatalmát és a befolyását, ha elveszti a vevőit.

Fontoljuk csak meg! Ötven vagy hatvan évvel ezelőtt még szinte minden kapitalista országban azt mondták, hogy a vasúti társaságok túl nagyok és túl erősek, monopolhelyzetben vannak stb., és lehetetlen versenyre kelni velük. Úgy vélték, hogy a közlekedés terén a kapitalizmus abba a fázisba jutott, ahol már szükségszerű a hanyatlás, mert megszűnt a verseny. Az emberek nem értették, hogy a vasút ereje azon alapul, hogy a többi szállítási módhoz képest jobb szolgáltatást nyújt. És persze nevetséges is lett volna akkoriban egy nagy vasúti társasággal úgy versenyezni, hogy a már létező vasútvonal mellé egy másikat építenek, amikor az az egy vonal is képes volt kielégíteni a létező igényeket. Mégis nagyon hamar megérkeztek a versenytársak! A verseny szabadsága ugyanis nem azt jelenti, hogy bárki sikeres lehet azzal, hogy utánozza vagy lemásolja azt, amit valaki más már egyszer megcsinált. A sajtószabadság sem azt jelenti, hogy valakinek joga van egyszerűen lemásolni azt, amit más már előtte megírt, hogy aztán ezzel szerezzen magának sikert. A sajtószabadság azt jelenti, hogy az ember írhat mást is. Éppígy a vasút esetében a verseny szabadsága azt jelenti, hogy az ember szabadon kitalálhat valamit, ami kihívás elé állítja a vasúttársaságokat, és ezáltal olyan versenyhelyzetbe kényszeríti azokat, melyben sikerük már távolról sem biztos. Az Egyesült Államokban a vasúti közlekedés bizony igencsak megsínylette azt a versenyt, amit a buszok, személygépkocsik, teherautók és repülőgépek hoztak számára, és a személyszállítás terén a vasút komoly vereséget szenvedett.

A kapitalizmus fejlődése épp abban van, hogy mindenkinek jogában áll jobban és/vagy olcsóbban kiszolgálni a vevőket. És ez az elv viszonylag rövid idő alatt átalakította az egész világot. Ez tette lehetővé a világ népességének példátlan növekedését. A XVIII. század Angliájában a föld mindössze hat millió embernek volt képes megélhetést biztosítani, és azt is csak nagyon alacsony színvonalon. Ma ötven millió ember élvezhet egy sokkal magasabb életszínvonalat, mint amit a gazdagok élveztek a XVIII. század során (és aminél vélhetőleg még magasabbat is élvezhetnének, ha az angolok energiájának nagy részét nem kötötte volna le a mindenféle politikai és katonai „kalandozás”). 

Ezek a tények a kapitalizmust illetően. Így ha egy angol – vagy bárki más a világ bármely országában – azt mondja, hogy ellenzi a kapitalizmust, akkor erre a következő egyszerű válasz adható számára: „Nyilván tudod, hogy a Föld lakossága ma tízszer nagyobb, mint a kapitalizmus előtti időkben. Nyilván tisztában vagy azzal is, hogy ma az emberek magasabb életszínvonalon élnek, mint a kapitalizmus előtti időkben. Ámde honnan tudod, hogy épp te vagy a tízből az az egy, aki ma a kapitalizmus nélkül is élne? Lásd, pusztán az a tény, hogy élsz, bizonyíték a kapitalizmus sikerére, függetlenül attól, hogy te magad mennyire értékeled a saját életedet!”

Ámde minden említett előnye ellenére is a kapitalizmust dühös támadások és kritikák érték. Éppen ezért fontos megértenünk, hogy honnan ered ez az ellenszenv. Ténykérdés, hogy a kapitalizmussal szembeni gyűlölet eredetileg nem a munkásoktól származik, vagyis nema tömegektől, hanem éppenséggel a földbirtokos arisztokráciától, Anglia és a kontinens nemeseitől. A nemesség átkozta eredendően a kapitalizmust, mert az nem volt ínyére: a XIX. század elejére ugyanis az iparban olyan magasak voltak a bérek, hogy a földbirtokos nemesek is kénytelenek voltak magasabb béreket fizetni a mezőgazdaságimunkásoknak.

Természetesen a mi mai nézőpontunkból tekintve a lakosság életszínvonala akkoriban nagyon-nagyon alacsony volt. A kapitalizmus kezdetének történeti időszakában az emberek életkörülményei utólag tekintve sokkolónak tűnnek, de ennek távolról sem az újonnan létrejött kapitalista ipar volt az oka. Nem a gyárak tették szegénnyé az embereket. A gyárakban dolgozó emberek már előzőleg is embertelen körülmények között éltek. Az ezerszámra ismételt régi történet, miszerint a gyárakban olyan asszonyok és gyerekek dolgoztak, akik előzőleg kielégítő körülmények között éltek, a történelem egyik legnagyobb hazugsága. A gyárban dolgozó anyáknak valójában nem volt mit enniük. Nem azért hagyták ott az otthont és a konyhát, hogy a gyárban dolgozhassanak, hanem azért mentek a gyárba, mert nem volt konyha, amit otthagyhattak volna. Vagy ha volt is konyha, épp csak főzni nem volt benne mit. És a gyárban alkalmazott gyerekek sem a komfortos gyerekszobákat hagyták hátra, hanem az éhezést és a halált. A korai kapitalizmus kimondhatatlan borzalmairól szóló szövegeket egyetlen adattal meg lehet cáfolni: épp az angol kapitalizmus kialakulásának időszakában, épp az angol ipari forradalom idején, az 1760 és 1830 közötti időszakban duplázódott meg Anglia lakossága. Azoknak gyermekeknek a százai és ezrei, akik a megelőző korokban elpusztultak volna, ebben az időszakban életben maradtak és felnőttek, nők és férfiak lettek. Nem kétséges, hogy a régi korok életkörülményei rosszak voltak, de épp a kapitalizmus hozta el a javulást. Épp az első gyárak látták el a munkásokat elemi javakkal, vagy közvetlenül, vagy közvetve azáltal, hogy az exportárukért cserébe Anglia élelmiszert és nyersanyagot importálhatott más országokból. Újra és újra el kell mondani, a kapitalizmus korai történészei – az ember aligha használhat enyhébb kifejezést – hamis történelemmel szolgálnak.

Például, az egyik gyakran emlegetett – és valószínűleg kitalált – anekdotának Benjamin Franklin a szereplője. A történet szerint Franklin meglátogatott egy angliai fonodát, ahol a fonoda tulajdonosa büszkén mutatta neki: „Nézze csak uram, ezek a pamutáruk mind Magyarországra mennek!” Franklin erre körbenézett, és mert látta, hogy a munkások kopottasan vannak öltözve, azt kérdezte: „Ugyan miért nem termel a saját munkásaiknak is?” Ámde az az export, amiről a fonoda tulajdonosa beszélt, azt jelentette, hogy a saját munkásainak is termel. Angliának ugyanis minden nyersanyagot úgy kellett importálnia, gyapot pl. nem volt sem Angliában, sem a kontinensen. Angliában továbbá élelmiszerhiány is volt, úgy kellett Lengyelországról, Oroszországról és Magyarországról élelmiszert importálnia. És az import élelmiszerért, ami lehetővé tette, hogy az angol lakosság ne haljon éhen, ez az export volt a fizetség.

Ugyanakkor a kor történelme számos példát kínál arra, hogy a nemesség és az arisztokrácia viszont hogyan viszonyult a munkásokhoz. Csak két példa. Az egyik a híres angol ún. Speenhamland-rendszer. E rendszer lényege abban állt, hogy az angol kormány kifizette minden munkásnak a tényleges bére és az általa megállapított minimálbér különbségét. Az intézkedés célja az volt, hogy megóvja a földbirtokos arisztokráciát a béremeléstől. A nemesség kifizette a szokásos alacsony mezőgazdasági béreket, a kormány meg kiegészítette azokat, hogy így vegye elejét annak, hogy az emberek feladják a vidéki munkákat, és a városi gyárakba menjenek munkát keresni. Nyolcvan évvel később pedig, miután a kapitalizmus már átterjedt Angliából az európai kontinensre, a földbirtokos arisztokrácia másodjára is megpróbált szembeszállni az új termelési rendszerrel.  Németországban a porosz junkerek, miután a kapitalista iparban fizetett magas bérek miatt a munkásaik nagy részét elvesztették, egy új fogalmat alkottak: „elvándorlás a vidékről” –Landflucht. A német parlament akkoriban megvitatta, hogy mit is lehetne tenni ez ellen a sorscsapás ellen. Természetesen a földbirtokos arisztokrácia érdekében. A Német Birodalom híres kancellárja, Bismarck pl. egy beszédében egyszer azt mondta: „Találkoztam egy emberrel Berlinben, aki valamikor az én birtokomon dolgozott. Megkérdeztem hát tőle: – Miért hagytad el a birtokot, miért hagytad hátra a vidéket, és miért élsz most Berlinben? És Bismarck szerint a válasz ekképpen szólt: – Önnek nincs olyan szép sörkertje a faluban, mint nekünk itt Berlinben, ahol kényelmesen leülhetünk, sörözhetünk, zenét hallgathatunk.” Mondani sem kell persze, hogy ez Bismarck, a munkaadó verziója volt. De az alkalmazottak verziója más lehetett: a vidéki munkások valójában azért mentek a városba, mert az ipar olyan béreket fizetett nekik, ami hallatlanul megnövelte az addigi életszínvonalukat.

A táplálkozás, ruházkodás és lakhatás tekintetében a mai tőkésállamokban viszonylag kicsi az eltérés az ún. a magasabb és alacsonyabb társadalmi osztályok között. A XVIII. században, vagy még korábban, egy középosztálybelit és egy alsóbb osztályba tartozót az különböztetett meg egymástól, hogy míg az előbbinek volt cipője, addig az utóbbinak nem volt. Ma az Egyesült Államokban egy tehetős ember és egy csóró között az a különbség, hogy az előbbinek Cadillacja van, az utóbbinak meg egy többéves Chevroletje. Még az is lehet, hogy a csóró a Chevroletjét használtan vette. Viszont mindkét kocsi ugyanazt nyújtja a két tulajdonosának: el lehet vele menni az egyik helyről a másikra. Az Egyesült Államokban élő emberek több mint fele ma a saját lakásában lakik.

A kapitalizmus elleni kezdeti támadások hátterében, különösen ami a bérek nagyságát illeti, egy téves feltételezés áll: az, hogy a béreket nem azok fizetik, akik egyébként maguk is naponta ott dolgoznak a gyárakban. Az persze rendjén való, hogy a közgazdászok meg a közgazdasági elméleteket tanulók különbséget tesznek termelő és fogyasztó között. Viszont tény, hogy minden fogyasztónak valamilyen módon meg kell keresnie azt a pénzt, amit elkölt, és bizony a fogyasztók óriási többsége azzal keresi a pénzét, hogy munkavállalóként olyan termékeket állít elő, amit aztán maga is fogyaszt. A kapitalizmusban a béreket lényegében maguk a bérből élők határozzák meg, és nem valamilyen más osztály. Még a filmcsillagoknak sem a hollywoodi filmvállalat fizeti a mesés összegeket, hanem végső soron azok az emberek, akik megveszik a filmre a belépőt. Sőt a profi bokszmeccsek bajnokainak hatalmas díjait sem a vállalkozó fizeti, hanem azok az emberek, akik jegyet vesznek a meccsre. A gazdaságelmélet különbséget tesz ugyan munkaadó és munkavállaló között, de az élet nem. A valóságban e kettő egy és ugyanazon személy. Pl. szerte a világban sokan mélyen igazságtalannak tartják, hogy egy olyan ember, akinek több gyereket kell eltartania, ugyanannyi fizetést kapjon, mint az, akinek kizárólag magáról kell gondoskodnia. Ám a kérdés nem az, hogy a munkáltatónak vajon tekintetbe kell-e vennie egy munkás gyerekeinek a számát. A kérdés, amit fel kell tenni a következő: Ön személy szerint hajlandó lenne-e többet fizetni valamiért, pl. egy vekni kenyérért, azon az alapon, hogy hat gyereke is van annak, aki azt a kenyeret elkészítette? Az őszinte ember minden bizonnyal nemmel felel. Magában ezt gondolja: „Elvben persze hajlandó lennék, de azért inkább attól veszem a kenyeret, aki olcsóbban adja (mert mondjuk nincs gyereke).” És a helyzet az, hogy ha a vevő nem fizet eleget ahhoz a munkaadónak, hogy az ki tudja fizetni a munkásait, akkor lehetetlen, hogy a munkaadó üzletben maradjon. 

A “kapitalizmus” név nem a tőkés rendszer valamelyik barátjától származik, hanem éppenséggel attól az embertől, aki a kapitalizmust a történelem létező legrosszabb társadalmi rendjének tekintette. A legszörnyűbb dolognak, ami csak az emberiséggel történhetett. Ez az ember pedig Karl Marx. Mindazonáltal nincs ok visszautasítani a marxi elnevezést, amennyiben az világosan rámutat a tőkés rendszer által véghezvitt nagy társadalmi fejlődés forrására: a tőkefelhalmozásra. A társadalmi haladás ugyanis azon alapul, hogy az emberek nem fogyasztják el mindazt, amit megtermeltek, hanem annak egy részét megtakarítják és befektetik. Mivel sok félreértés van e kérdés körül, ezért élni fogok a lehetőséggel, hogy ebben az előadássorozatban megtárgyaljam mindazokat az alapvető tévedéseket, amelyek a tőkefelhalmozással és a tőkével kapcsolatosak, illetve hogy foglalkozzam mindazokkal az általános előnyökkel, amelyek a tőkefelhalmozásból és a tőkés rendszerből származnak. Teszem ezt főképp azokban az előadásokban, amelyek a külföldi befektetésekről, valamint korunk legsúlyosabb problémájáról, az inflációról fognak majd szólni. Nyilván Önök is tudják, hogy infláció nem csak az Önök országában létezik, hanem ez a világon jelenleg mindenhol probléma.

A kapitalizmust illetően gyakran mellőzött tény, hogy a megtakarítás egyaránt javára van a termelőknek és a bérből élőknek. Ha valaki kezén felgyűlik egy bizonyos nagyságú pénzösszeg, mondjuk 1000 dollár, aki ahelyett, hogy ezt a pénzt elköltené, inkább egy takarékbankra vagy egy biztosítótársaságra bízza, akkor az a pénz végül egy vállalkozóhoz, egy üzletemberhez kerül, aki így képessé válik belekezdeni egy olyan beruházásba, amire – szükséges tőke híján – előzőleg nem volt módja. És hát mit fog csinálni az üzletember e többlet tőkével? Az első dolog, hogy a fejlesztés érdekében embereket alkalmaz és nyersanyagokat vásárol, azaz további keresletet támaszt munkaerőre és nyersanyagra, ezzel egyúttal növelve a béreket, valamint a nyersanyagok árát. Vagyis már jóval az előtt, hogy a megtakarító ember vagy a vállalkozó bármiféle haszonhoz jutott volna, a munkanélküli, a nyersanyaggyártó, a farmer és a bérből élő már részesült a megtakarítás áldomásából. Vagyis miközben a munkások és a nyersanyaggyártók haszna azonnali, addig a vállalkozónak a beruházásból származó haszna a piac jövőbeni állapotától függ, pontosabban attól, hogy mennyire volt képes vállalkozóként helyesen előre látni a piacot.

Harminc-negyven évvel ezelőtt sok szó esett Henry Ford “bérpolitikájáról” (ahogy azt annakidején nevezték). Mr. Ford egyik kiemelkedő vívmánya ugyanis az volt, hogy magasabb béreket fizetett, mint a többi iparos és gyáros. Ezt a bérpolitikát aztán mint “fejlesztést” jellemezték. Mindazonáltal tévedünk, ha ezt a bérpolitikát kizárólag Ford nagyvonalúságának vagy bőkezűségének tulajdonítjuk. Egy új iparágnak, vagy egy már létező iparág új gyárának ugyanis munkásokat kell vonzania magához másalkalmazásokból, az ország egyéb részeiből, vagy akár más országokból is. Ennek pedig az egyetlen módja az, ha az új ágazat vagy az új gyár a munkásoknak magasabb béreket kínál. És éppen ez történt a kapitalizmus korai időszakában, miként egyébként hasonló esetben ez történik ma is. Amikor pl. Angliában a gyárosok elkezdtek pamutárukat gyártani, a munkások magasabb béreket kaptak, mint amit annak előtte kerestek.

Persze a munkások jelentős része előtte egyáltalán nem keresett semmit, így hajlandó volt bármilyen bért elfogadni, amit kínáltak neki. De rövid idő után, ahogy haladt előre a tőkefelhalmozás és egyre több vállalkozás jött létre, a bérek elkezdtek növekedni, minek eredményeképpen Anglia lakossága, miként arról az imént szót ejtettünk, hallatlan mértékben megnőtt. A kapitalizmusnak az a fajta dehonesztáló ábrázolása tehát, miszerint a rendszer célja pusztán az, hogy a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket pedig még szegényebbé tegye, teljességgel téves. Marxnak a szocializmus eljöveteléről szóló tézise is azon a feltevésen alapult, hogy a munkások egyre csak szegényednek, a nép meg csak egyre elnyomorodik, miközben a vagyon végül néhány ember (vagy akár egyetlen ember) kezében központosul. És akkor a munkások tömege úgymond fellázad és kisajátítja a gazdag emberek tulajdonát. És e marxi tan szerint egyáltalán nincs mód a munkások életfeltételeinek javítására a kapitalista rendszer keretein belül. A Nemzetközi Munkásszövetség előtt tartott 1864-es angliai beszédében pl. Marx “teljességgel tévesnek” nevezte azt az elképzelést, miszerint a szakszervezetek képesek volnának javítani a dolgozó tömegek életfeltételein. Azt a szakszervezeti politikát pedig, ami magasabb béreket és rövidebb munkaidőt követelt, konzervatívnak titulálta, ahol a konzervatív kifejezés a lehető legelmarasztalóbb jelző, amit csak Marx használhatott. Marx e helyett egy új célt javasol a szakszervezeteknek: „a bérrendszer teljes eltörlését”, és a „szocializmus”, azaz a termelőeszközök állami tulajdonlásán alapuló rendszer bevezetését a magántulajdon rendszere helyett. 

Ám ha megvizsgáljuk a világtörténelmet, és különösen Anglia történetét 1865 óta, akkor rájövünk, hogy Marx minden tekintetben tévedett. Nincs olyan nyugati, kapitalista ország, ahol a tömegek életfeltételei ne javultak volna nagyon jelentős mértékben. Az elmúlt nyolcvan-kilencven év fejlődése teljességgel ellentmond a marxi próféciának. A marxista szocialisták úgy vélték, hogy a munkások életkörülményei soha sem javulhatnak: hittek a híres-hírhedt „vasbértörvény” téves teóriájában, mely szerint a kapitalizmusban a munkások bére nem haladhatja meg a létfenntartáshoz szükséges minimumot, ami épp csak arra elegendő, hogy az ember mint puszta munkaerő termelje újra magát. A marxisták így okoskodtak: ha a munkások bére növekedésbe kezd, és átlépi az egyszerű létfenntartáshoz szükséges szintet, akkor a munkások több gyermeket vállalnak, amely gyerekek viszont idővel belépnek a munkaerőpiacra, ami olyannyira megnöveli a munkaerő-kínálatot, hogy a bérek visszaesnek a létfenntartáshoz szükséges szintre, ami épp csak arra elegendő, hogy a lakosság ki ne haljon. Ámde ez a marxi gondolat, miként a szocialista gondolat általában, úgy tekint a dolgozó emberre, mint az állatra. Épp ahogy a biológus (egyébként helyesen) a maga kutatásának a tárgyára, a fehér patkányra. Ha növeled az állatok (vagy a mikrobák) táplálékát, akkor több fog túlélni, ha csökkented, több pusztul el. De az ember mégsem állat. A munkásoknak egyéb igényeik is vannak, mint táplálkozni és szaporodni, még ha ezt a marxisták esetleg nem is érik fel ésszel. A reálbérek emelkedése nem csak a populáció növekedésében nyilvánul meg, hanem mindenek előtt az átlagos életszínvonal emelkedésében. Ezért magasabb ma az életszínvonal Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, mint a fejlődő nemzetek (pl. Afrikában) esetében.

Tudni kell ugyanakkor, hogy ez a magasabb életszínvonal a magasabb tőkeellátottságtól függ. Ez magyarázza az Egyesült Államok és India fejlettsége közötti különbséget. Azáltal, hogy a fertőző betegségek elleni küzdelem modern eszközei Indiában is bevezetésre kerültek, a lakosság lélekszáma példátlan mértékben megemelkedett. Ugyanakkor az indiai lakosság számának e növekedése nem járt együtt a tőkeellátottság hasonló mértékű növekedésével. A szegénység tehát nőtt. Egy ország ugyanis a szerint lesz szegény vagy gazdag, hogy mekkora az egy főre jutó tőkeállomány nagysága. 

Remélem, a következő előadások során módom lesz majd nagyobb részletességgel foglalkozni, illetve jobban is megvilágítani mindezeket a problémákat, mert az olyan kifejezések, mint pl. „az egy főre jutó tőke” részletesebb kifejtést igényelnek.

Egyvalamit ugyanakkor észben kell tartani: a gazdaságpolitikában nincsenek csodák. Számos újságcikkben és beszédben olvashattak és hallhattak az ún. német gazdasági csodáról, azaz a német gazdaságnak a II. világháborút követő sikeres helyreállítási időszakáról. De az nem csoda volt, hanem a szabadpiaci gazdaság elveinek és a kapitalizmus eszközeinek alkalmazása, még ha nem is teljes körűen. Minden gazdaságnak lehetősége van tehát megtapasztalni ezt a fajta „csodát”, még ha ragaszkodom is azon állításhoz, hogy a siker nem a „csoda” eredménye. A „csoda” a szilárd elvekre épülő, józan gazdaságpolitika gyümölcse.

Ez az írás Ludwig von Mises egy 1958-as Buenos Aires-i egyetemen tartott előadása, amelynek szövege később az Economic Policy: Thoughts for Today and Tomorrow című kötetben jelent meg.

Posted by Szabad Társadalom

A küldetésünk az, hogy ösztönözzük, megismertessük és összekapcsoljuk az embereket a szabad társadalom gazdasági, etikai és jogi alapeveivel. Ezen elvek magukban foglalják az egyéni szabadság, a szabadpiac, a szabad vállalkozás, és a magántulajdon alapelveit.

Hozzászólás